Az éjszaka, amely mindent felforgatott
Az esküvőm előestéjén, amikor még azt hittem, az élet tökéletes, egy szállodai alkalmazott kopogtatott az ajtómon. Egy gyönyörű vörös rózsacsokrot tartott a kezében – egy röpke pillanatnyi romantika a káosz közepette.
A legjobb barátnőm és koszorúslányom, Kelly, huncut mosollyal figyelte, ahogy átveszem a csokrot. „Mark igazán nem bír magával, mi?”
A kísérőkártyát forgatva gyengéd, szerelmes üzenetre számítottam – valami olyasmire, mint: „Nem bírom kivárni, hogy örökre a tiéd legyek.” Ehelyett két dermesztő szó állt rajta:
„Nem akarom.”
Mintha hirtelen kiszippantották volna belőlem a levegőt. A szoba elcsendesedett, a nevetésünk nyomán csak a pezsgőspoharak tompa csilingelése maradt.
„Ez mégis mit jelenthet?” kérdezte Kelly suttogva, miközben én mozdulatlanul bámultam a kártyát.
Azonnal tárcsáztam Markot. Egyszer, kétszer, háromszor. Nem vette fel. A szívem zakatolt, az idő pedig vánszorgott. Tudtam, hogy valami nincs rendben.
„Meg kell tudnunk, mi folyik itt,” jelentettem ki, és már kaptam is magamra a kabátomat. Kelly próbált visszatartani, de nem lehetett lebeszélni.
Amikor Mark lakásához értünk, a kocsija ott állt a feljárón – ez egyetlen halvány reménysugár volt. Dörömböltem az ajtón.
Mark kinyitotta, álmos tekintettel nézett rám, arca nem árulkodott bűntudatról. Mögötte feltűnt a testvére, Eric, aki óvatosan méregetett minket.
„Carly? Mit keresel itt?” kérdezte Mark értetlenül.
A kártyát az orra alá dugtam. „Ez mi, Mark? Tényleg lemondod az esküvőt, és így közlöd velem?”
Mark elvette a kártyát, ráncolni kezdte a homlokát. „Nem küldtem virágokat,” mondta végül.
Eric zavartan előrébb lépett, a tekintete köztünk ugrált. „Valami rossz vicc lehet,” vetette fel.
Kelly dühösen fújt egyet. „Ki lenne ilyen aljas?”
A fájdalom és a kimerültség túl erős volt ahhoz, hogy tovább vitatkozzam. „Holnap folytatjuk,” suttogtam, és Kellyvel együtt elhagytam a lakást.
De a reggel sem hozott nyugalmat. Újabb kopogás szakította meg a gondolataimat. Ezúttal Eric állt az ajtóban.
„Carly, muszáj beszélnünk,” kezdte remegő hangon.
A tekintetét kerülte, és a gyomrom görcsbe rándult.
„Én küldtem a virágokat,” vallotta be végül.
A döbbenettől csak meredten bámultam rá. „Te? Miért?”
„Mert szeretlek,” mondta, alig hallhatóan. „Már régóta.”
A fejem zúgott, a szavai szinte értelmetlenek voltak. „Eric, te Mark testvére vagy! Tudod egyáltalán, mit tettél?”
Bólintott, de a hangja elcsuklott. „Nem bírtam tovább nézni, ahogy elvesz. Azt hittem, ha megingatlak, talán észreveszel engem.”
A harag lángra lobbant bennem. „Azt hitted, hogy az esküvőm tönkretételével elnyerheted a szerelmemet? Tudod, mit okoztál?”
Eric lehorgasztotta a fejét. „Tudom, hogy hibáztam. Sajnálom. De muszáj volt elmondanom.”
„Tűnj el,” mondtam jéghidegen. „És soha többé ne gyere a közelembe.”
Marknak mindent elmondtam. Hallgatott, de láttam, hogy forrong benne a düh. Szó nélkül felállt, és elhagyta a szobát.
A templom előtt találta meg Ericet, és szembesítette. „Átlépted a határokat. És ezzel elvesztetted a helyed az életemben,” mondta keményen.
Az esküvő azonban nem maradt el. A szertartás mesés volt, és a szerelmünk erősebbnek bizonyult, mint valaha. De néha, amikor egyedül maradtam a gondolataimmal, eszembe jutott az árulás, amely kis híján mindent romba döntött.
Az esküvői éjszakán, miközben Mark magához húzott, határozottan azt mondta: „Senki nem állhat közénk.”
És én hittem neki. Mert ami nem tört meg minket, az összekovácsolt.
