Azt mondják, hogy igazán csak akkor ismerheted meg valakit, amikor vele élsz.
Én mindig azt hittem, hogy mindent tudok a svágernőmről, Cordeliáról, de akkor jöttem rá, hogy tévedtem, amikor úgy döntöttem, hogy nyomozni kezdek utána.
Ami kiderült, az nem csupán egy egyszerű titok volt – hanem valami sokkal sötétebb, egy titok, amely mindent elpusztíthatott volna körülöttem.
Az életem eddig olyan volt, mint egy jól megtervezett forgatókönyv: szabadúszó grafikus voltam, így bárhol és bármikor dolgozhattam, míg Xander, a férjem, nap mint nap órákon át dolgozott a jogászi karrierjében.
A ház csendes volt, minden nap egyformán telt, és az idő mindig kontrollálható volt.
De aztán Cordelia, miután elvesztette a férjét, egy este felhívott. A hangja remegett a bánattól.
„Olivia, kicsim… nem bírom egyedül. Az otthon üres… túl csendes. Szükségem van rátok” – zokogta telefonon, és miután meghallottam a fájdalmat a hangjában, Xanderrel egy pillanatra összenéztünk.
Ő 40 évet töltött a férjével, így megértettük, hogy segítenünk kell.
De valami nem stimmelt. Valami volt Cordelia jelenlétében, ami egyre jobban megbontotta a nyugalmunkat.
Ő mindig is különc volt, de azóta, hogy velünk élt, mintha valami megváltozott volna. Minden csütörtökön kora reggel elment, és éjjel tért vissza, ruháin valami szokatlanul átható, rothadt szaggal, mintha a föld alól jött volna.
A szag ott maradt a házunkban, mintha egy bűzös kísértet telepedett volna ránk. A levegőben lógott, mintha valami titokzatos szellemet hozott volna magával, ami sosem akarta elhagyni a házat.
„Hol voltál ma, anya?” – kérdezte Xander, amikor egy csütörtöki este hazajött, és elkerülte a tekintetünket.
Én a konyhában álltam, kevergetve a levest, próbálva elnyomni a szag okozta hányingert.
„Csak a régi barátnőimmel voltam” – válaszolta, mint aki egyértelműen lezárja a beszélgetést, de az a feszengő mosoly mindent elárult.
„Minden csütörtökön?” – kérdeztem gúnyosan. „Hát, biztos nagyon különleges baráti kör lehet.”
A szemei egy pillanatra megakadtak rajtam, úgy éreztem, mintha a lelkembe látnának. Aztán vállat vont.
„Csak beszélgetünk, tudod. Olykor jól esik egy kis női társaság.”
De a szag… az nem volt normális. Az volt az érzésem, mintha valami bűzös, rothadó helyről hozott volna valamit, amit nem akartunk tudni.
A szag egyre jobban beleivódott a falakba, és egyre inkább éreztem, hogy a kíváncsiságom kényszerít, hogy ráleljek a titokra.
Ahogy egy fájdalmasan érzékeny fogot nem tudsz nem piszkálni, úgy engem is egyre inkább megművelt a vágy, hogy megtudjam, mi folyik valójában.
Egy szerdai este, amikor már nem bírtam tovább, halkan suttogtam Xandernek, miközben ő aludt.
„Xander… tényleg elhiszed, amit anya mond?”
Félálomban pislogott. „Milyen történetet?”
„A barátnőiről… és a bűzről, amit mindig hoz. Mi folyik ott?”
Xander felült, fáradtan nézett rám. „Talán másképp dolgozza fel a gyászt. Mindenki másképp reagál.”
„És mi ez, ha nem a szemétben túrni?” – válaszoltam, egyre inkább elkeseredve.
„Légy nyugodt, drágám. Valószínűleg nem olyan komoly” – mondta, miközben visszahanyatlott.
De ez nem volt „nem komoly”. Olyan volt, mint egy titok, ami ott lappangott a házunk mélyén, mint egy csendes vihar, ami előbb-utóbb mindent el fog söpörni. És én nem nyugodtam, míg meg nem találtam, mi rejlik valóban Cordelia mögött.
