A repülőtér szokatlanul hűvösnek tűnt, de lehet, hogy csak a légkör volt fagyosabb a szokásosnál. Vagy talán azok a kíváncsi, elítélő tekintetek, amelyek mindenhol követtek, tettek engem is hidegebbé.
A beszállókártyámat erősen szorítva tartottam a kezembe, mintha az lenne az utolsó kapocs, ami összeköt a régi önmagammal, amely már csak egy halvány emlék.
A hegem még mindig friss volt, egy mély, vörös csík, amely a homlokomtól a szemöldökömön át egészen a járomcsontomig húzódott. Egy történet, amelyet nem mertem elmondani, mert mindenki, aki rám nézett, már tudta, mi történt.
Az orvosok mindent megtettek, de a bőr nem felejtett. És a bőr bizony sokkal többet mesél, mint bármi más. Vörösen izzott, mintha még mindig érezné a fájdalmat, amit a testem már rég elfelejtett.
A baleset utáni hetekben próbáltam visszatalálni az életbe, de minden egyes tükörbe pillantás olyan volt, mintha egy újabb harcot vívnék.
A barátaim próbáltak biztatni, de amikor a heg „erőt” és „büszkeséget” sugallt, én csak azt láttam, hogy minden tekintet egyre ridegebb. Az idegenek szemében nem volt más, csak hideg kíváncsiság, elítélés, esetleg irigység.
Amikor végre elértem a helyem az ablak mellett, leültem, és próbáltam elrejtőzni a zajos világtól. Fejhallgatóval, egy kis menedékkel a fejem körül, próbáltam bezárni a gondolataimat. De a csend nem tartott sokáig.
„Mi a fenét nézek?” – hallottam a férfi hangját, ahogy hozzám közelített. A nő követett, és már éreztem, hogy mindjárt rám irányítják a figyelmet.
És akkor elérkezett a pillanat. A nő elhúzta a levegőt, mintha egy undorító látványt pillantott volna meg. „Mi ez?” – kérdezte hangosan, mindenki számára hallhatóan. A szívem hevesebben vert, de én mozdulatlan maradtam.
„Nem lenne lehetőség arra, hogy elrejtse?” – kérdezte a férfi, mintha a hangja minden egyes szavával egy újabb vágást ejtene rajtam.
„Ilyet nem illik mutogatni” – folytatta, és a szavai mélyebben hatottak, mint bármi más, amit valaha éreztem.
A nő idegesen húzta fel a sálját, próbált elfordulni. „Nem bírom nézni” – mondta, és ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, mintha a föld elnyelne.
De a férfi nem hagyta abba. Felé nyújtott a kezét, és egy légi kísérőt hívott. „Elnézést, de ezt nem kellene ilyen közel engedni. Mi van, ha a barátnőm nem bírja?”
A légi kísérő, egy nyugodt és határozott nő, odalépett hozzánk. Először rám, aztán a férfira pillantott. „Mi az, ami zavaró, uram?”
„Ez!” – kiáltotta a férfi, és mutatott rám, mintha valami koszos foltot láthatott volna. „A barátnőm nem bírja elviselni. Nem lehetne valahová máshova ültetni?”
Egy pillanatra az egész világ elcsendesedett. A repülőtér zaja eltűnt, és minden elmosódott, csak a szívem verése volt az, ami az időt tovább pörgette.
A légi kísérő higgadtan válaszolt. „Uram, minden utasnak joga van a helyéhez. Ha nem érzi jól magát, lehetősége van másik helyet választani.”
A férfi keresztbe fonta a karját. „Ez most komoly?”
„Igen, uram” – mondta határozottan. „És kérem, viselkedjen tisztelettel, különben intézkednünk kell.”
A nő mellette próbált valamit mondani, de a légi kísérő nem hagyott neki teret.
„Új ülőhelyeket fogok biztosítani önöknek” – mondta, és a hátsó sorok felé mutatott.
A férfi és a nő kelletlenül összepakoltak, és a közönség halkan mormolt, majd végül tapssal jutalmazta a légi kísérőt. Az arcom égetett, de ezúttal nem a szégyen tüzétől.
A légi kísérő közelebb hajolt. „Minden rendben van?”
Bólintottam, egy szelíd „Igen” kíséretében.
„Ha szeretné, van egy szabad hely az üzleti osztályon” – mondta, mintha bocsánatot kérne.
Egy pillanatra elgondolkodtam, majd halk „Köszönöm”-öt mondtam.
Az új helyemen, egy meleg teával a kezemben és az ablak mellett, ahol felhők úsztak, végre megnyugodtam. Nem volt tökéletes vége ennek, de most először hetek óta a szívem nem érezte olyan nehéznek magát.
Talán ez volt az első lépés – nem eltűnni, hanem láttatni magam, épp olyannak, amilyen most vagyok.
