Carla beszállt a repülőgépre, és azonnal úgy érezte, mintha minden szem rá szegeződne.
A gyógyuló hegek az arcán, amelyeket most már minden nap látott, az elmúlt hetekben állandó társává váltak, egy olyan részükké, ami már a személyiségét is formálta.
A baleset, ami egy hónappal ezelőtt történt, mélyen megviselte a bőrét. Egy autóbaleset, amelyben a légzsákok felrobbantak, és egy darab üveg elvágta az arcát.
Bár gyors orvosi segítséget kapott, egy figyelemre méltó, fénylő sebhely maradt, amely a homlokától a szemöldöke fölött, az arccsontján át egészen az álláig húzódott.
A szemöldöke egy része soha többé nem nőtt vissza, és egy kis bemélyedés is keletkezett az arcán, ott, ahol a sérülés a legmélyebb volt.
Az első hetekben szembesülnie kellett a tükörképével, miközben a bőre lassan gyógyult, és a hegek még frissek és fájdalmasak voltak.
De még akkor is, amikor a kötéseket eltávolították, nem tudta elkerülni, hogy észrevegye, hogyan néznek rá most az emberek. Már nem őt látták, csak a heget.
A repülőút mintha egyfajta megpróbáltatás lett volna. A repülőtéren minden olyan hidegnek tűnt, szinte érezte a többi utas pillantásait.
A kezében szorongatta a repülőjegyet, mintha ez lenne az egyetlen kapaszkodó ebben a bizonytalan pillanatban.
Miután megtalálta a helyét és az ablak mellé ült, próbált elmenekülni a kínos csend elől, és felrakta a fejhallgatóját, hogy zenét hallgasson.
De ez sem hozott nyugalmat. Alig kapcsolta be a biztonsági övet, hallotta egy pár hangos beszélgetését mögötte.
A férfi hangosan panaszkodott a székek miatt, de nem sokáig tartott, míg a hangja egyre inkább Carla felé fordult.
„Nem tudnád valahogy eltakarni?” morgott, miközben közvetlenül rámeredt. Carla érezte, ahogy az arca lángolni kezd, miközben próbált elkerülni a tekintetét.
„Ez borzalmas! Hogyan engedhetik fel őt a gépre?” hallotta a nő suttogását, miközben undorodva pillantott rá.
Carla úgy érezte, hogy egy keverékét érzi a dühnek és a szégyennek. Az egész teste megfeszült, miközben próbált tiszta gondolatokat formálni.
El akarta mondani nekik, hogy ő nem tehet róla, hogy ezzel a heggel kell most szembenéznie minden nap, hogy ez egy olyan emlék, amit nem választott.
De a hangja elakadt, és a szavak nem jöttek ki.
A nő most már a légiutaskísérőt hívta, miközben a férfi Carla-ra mutatott. „Mi ez? Ott ül és bámul minket, mintha ez teljesen normális lenne!”
A légiutaskísérő gyorsan és nyugodtan odament hozzájuk, komoly, de nem barátságtalan arccal.
Meghallgatta a pár panaszait, majd Carla felé fordult, hogy megbizonyosodjon róla, jól van-e.
„Kérem, figyeljenek oda a hangerőre, uram,” mondta nyugodtan, majd a párra nézett. „Ez nem elfogadható viselkedés, és arra kérem önöket, hogy váltsanak helyet.”
A pár felháborodott. A férfi hangosan protestált, a nő szemforgatva reagált. De a légiutaskísérő nyugodt maradt, és felszólította őket, hogy hagyják el a repülőteret.
Carla látta, ahogy a pár morogva elvonul a folyosón. De mielőtt tovább mentek volna, hallotta, hogy egyes utasok tapsolni kezdenek. Először habozva, majd egyre hangosabban.
Ez egy taps volt, amire nem számított, és amely váratlanul meleg érzést keltett benne, egy olyan érzést, amit régóta nem érezett.
A légiutaskísérő újra odament hozzá, és az arca meglágyult, mikor elnézést kért.
„Sajnálom, hogy ezt át kellett élnie,” mondta egy olyan együttérzéssel, amely Carla-t váratlanul megérintette. „Ha egyetért, szeretném felajánlani önnek egy üzleti osztályú helyet.”
Carla egy pillanatra habozott, nem akarta, hogy terhet jelentsen. De végül bólintott és követte a légiutaskísérőt. Az üzleti osztályon leült, és mély lélegzetet vett.
Ahogy az ablakon kinézett, észrevette, hogy a felhők, mint egy finom, fehér szalag, lassan elhúznak az égbolton. Az a pillanatnyi nyugalom egy kis győzelemként hatott.
Átvetette a kezét a forró kávén, és hagyta, hogy a pillanat lágy érintése körülölelje.
A felhők szétterjedtek, míg végül eltűntek a végtelenségben, és ebben a pillanatban hagyta, hogy azok a könnyek, amelyeket olyan hosszú ideje visszatartott, szabadon folyjanak.
De most már nem szégyen könnyek voltak. Azok könnyek voltak az enyhülésről, az elfogadásról, és egy reményről, amit már rég elveszettnek hitt.
