Hazafelé tartva, a délutáni napfényben Richard megállt egy pillanatra, mintha valami titokzatos vonzalom húzta volna meg. Egy kis kávézó ablakán keresztül megpillantotta őt:
Vanessa, az exfelesége, és egy fiatal férfi, aki sokkal inkább hasonlított valakire, aki számára új világot hozott. A férfi és Vanessa között egy olyan közelség volt, amit Richard valahol ismerősnek, mégis fájdalmasan idegennek érzett.
A nevetésük mintha a levegőben megremegett volna, és bár az hangja tiszta volt, valami már megváltozott bennük.
Bár a szívében érzett zűrzavar mindent összezavart, nem gondolkodott tovább. Belépett a kávézóba, és az ajtó fölötti csengő hangja rögtön megtörte a nyugodt pillanatot.
Vanessa és a férfi felnéztek, meglepetten, mintha az idő egy pillanatra megállt volna.
„Vanessa?” – Richard hangja élesebben szólt, mint bármi, amit valaha is mondott neki. „Mi a francot keresek itt?”
Vanessa arcán egy pillanatra végigfutott a régi ismerős zavar, majd elfordította a tekintetét. A férfi, aki vele ült, egy lépéssel közelebb lépett, és határozott kérdéssel tekintett Richardra.
„Ő… az apám?” – kérdezte, mintha a kérdés súlya összezavarta volna.
Richard, mintha egy álomból tért volna magához, megpróbálta összerakni a mondatot. „Mi? Vanessa, mit jelent ez?”
Vanessa hosszú levegőt vett, az ujjaival remegve nyúlt a kávéscsészéhez.
A válasz, amit egy évtizednyi titok után most ki kellett mondania, sokkal fájdalmasabbnak tűnt, mint bármi, amit Richard valaha is hallott tőle. „Richard, ülj le, kérlek. Van valami, amit el kell mondanom, ami… mindent megváltoztat.”
1968 őszét idézte, amikor még egy fiatal lányként próbált kitörni a szülei szigorú világából.
Egyetlen éjszakát akart, hogy szabad legyen, és egy bárban találkozott egy férfival, akit soha nem gondolt volna, hogy valaha is beenged a világába.
„Nem akartam más lenni, csak egy éjszakára… egy éjszakára szabad.” – Vanessa hangja egy pillanatra megtört, ahogy felidézte a táncokat és nevetéseket, amelyek egy életen át kísértették.
Az éjszaka egy varázslat volt – de a varázslat után a következmények sem vártak sokáig.
„Később, pár hét múlva, rájöttem, hogy gyermeket várok. De a családom…” – Vanessa hangja elcsuklott. „A mostohaanyám azt akarta, hogy visszamenjek Dylanhez, és azt hazudjam neki, hogy ő a gyerek apja.”
A fájdalom elharapott a mondatban, amikor mesélte, hogy a titok végül felfedte magát, és Dylan elhagyta őket. A családja elfordult tőle, és Vanessa úgy érezte, hogy már nincs hová menekülnie.
„Egyedül maradtam, és a legnehezebb döntést hoztam meg: örökbe adtam a gyermekem. Nem akartam, hogy ő olyan világban nőjön fel, ahol nem találhatja meg a szeretetet.”
Simon, akit eddig csendben figyelt, most szólalt meg. „Az örökbefogadó apám a halála előtt elmondta, honnan származom. Akkor döntöttem úgy, hogy megkereslek titeket. Túl sokáig vártam, de most itt vagyok.”
A csendet végül Richard törte meg. A szavak, amiket az évek során elnyelt, most végre felszínre törtek. „A múlt már nem változtatható, de a jövőt még formálhatjuk.
És ha most megpróbáljuk, talán megtaláljuk azt, amit érdemes volt keresnünk.”
Vanessa egy apró, de őszinte mosolyt adott, Simon pedig bólintott, mintha minden szó most értette volna meg igazán. A fájdalom még mindig ott volt, de most már egy új kezdet lehetősége is ott lebegett a levegőben.
Készek voltak megadni a másiknak azt a lehetőséget, hogy együtt gyógyuljanak, és talán ez volt az első lépés a valódi béke felé.
