Gyerekként mindig tudtam, hogy a repülés nem lesz egyszerű. Már 16 évesen, 1,80 méter felett, a legtöbb járaton úgy éreztem magam, mint egy óriás a szűk kabinban.
Az economy osztályon pedig az én hosszú lábaimnak szinte nem is volt hely. Azonban, amit ezen a bizonyos járaton átéltem, még engem is meglepett.
A történet egy szokásosnak tűnő utazással kezdődött. Anyukámmal a nagyszüleinknél tett látogatás után indultunk haza. Már a késés is felborította a kedvünket, és a feszültség csak nőtt, amikor végre felszállhattunk.
A gép folyosója tele volt feszülten várakozó utasokkal, akik mind arra próbáltak bepréselődni a helyükre.
Én csak igyekeztem beugrani a szűk kis helyemre, a táskámat az ülés alá rejteni, és próbáltam úgy elhelyezkedni, hogy a legnagyobb kényelmetlenséget elkerüljem.
De aztán jött a pillanat, ami mindent megváltoztatott. Az előttem ülő férfi – egy jól öltözött, elegáns úr – váratlanul hátradöntötte az ülését. Ezt vártam is, de hogy az ülés teljesen rámboruljon, és a térdem a szomszéd asztalnak nyomódjon, azt nem.
Egy pillanatra úgy éreztem, mintha az egész repülőgépet rám borították volna. A fájdalom éles volt, és a helyzet egyre inkább elviselhetetlenné vált.
De nem hagytam magam. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a fájdalmat, és belezárkózni a miniatűr térbe, amit még az ülés elhúzott támlája hagyott.
Az asztalon lévő italok már majdnem elöntötték a ruhám, és a lábaim egyre inkább elgémberedtek. Feladni? Nem, nem most.
„Elnézést, megemelhetné egy kicsit a székét?“, kérdeztem udvariasan, bár már éreztem, hogy a türelmem a végéhez közeledik.
A férfi rám nézett, mintha egy másik bolygóról érkeztem volna. Majd lassan, mintha teljesen természetes lenne, így válaszolt: „Fizettem érte, jogom van hátradönteni, ahogy akarom!“
Azt hittem, megőrülök. Az önérzet és az arrogancia határvonalán mozgott. De valami azt súgta, hogy ne hagyjam annyiban.
Kivettem a táskámból egy zacskó chipset, és szándékosan elkezdtem rágcsálni, úgy, hogy minden falat hangosan ropogjon.
A morzsák szétrepültek, és szép lassan a férfi ölében kötöttek ki. Láttam, ahogy egyre feszültebbé válik, és az arcán megjelent a kezdeti zavartság, ami fokozatosan dühbe csapott át.
Aztán, mint egy vihar, felpattant a férfi: „Mi ez a baromság?!“
„Ó, bocsánat“, válaszoltam ártatlanul, miközben próbáltam még több morzsát ejteni. „Csak nem tudtam, hogy a chips ennyire morzsolódik. Talán segítene, ha egy kis helyet szabadítanánk, hogy mindketten kényelmesebben ülhessünk.“
A férfi összeszorította a száját, majd lassan, mintha egy láthatatlan erő irányította volna, elkezdte felhúzni az ülését. A hely végre megnyílt, és én teljesen kiélveztem a friss levegőt, amit az új tér biztosított.
„Köszönöm“, mondtam egy félmosollyal, miközben az ujjaim között lazítottam a feszes izmokat.
A légiutaskísérő, aki végig figyelte a jelenetet, egy szórakozott, de elismerő mosollyal jött oda, és halkan azt mondta: „Ügyes volt.“
„Ez elég kreatív volt“, mondta anyukám, amikor végre kiszálltunk a gépből. „De talán egy kicsit merész is.“
„Merész?“ – kérdeztem mosolyogva. „Én inkább úgy mondanám, hogy szükséges. Néha az embernek ki kell állnia magáért.“
„Igazad van“, bólintott anyukám. „De legközelebb próbáljuk ki a business osztályt.“
Nevetve bólintottam. „Ez tényleg jó ötlet, de addig mindig lesz nálam néhány snack.“
