Steve egész élete a családok, otthonok és emberek között telt, akik mind csak egy pillanatnyi részét képezték életének.
Mindig az anyját kereste, akit sosem ismert, és aki egyedül hagyta őt, amikor még csak egy kisfiú volt. Az évek alatt próbálta összerakni a darabkákat, de minden egyes próbálkozása kudarcba fulladt.
Amikor végre elérte a huszadik életévét, már elég felnőtt volt ahhoz, hogy a múltat végleg lezárja.
De mégis egy különös levelet kapott egy régi barátjától, akit Sharonnak hívtak, aki a legközelebb állt hozzá, hogy igazi családot jelentsen.
A levélben egy cím szerepelt: „Marla”. Steve nem tudta, hogy mi rejlik ebben a névben, de valami megmagyarázhatatlan érzés azt súgta neki, hogy most végre választ kaphat a kérdéseire.
A cím csupán két órára volt tőle, és az egész út alatt úgy érezte, mintha valami hatalmas súly nehezedne a vállára.
Egy új öltönyt vásárolt, mert a helyzet komoly volt, és egy csokor virágot hozott, mert bár nem tudta, mi a kedvenc virága, a gesztus mégis fontos volt neki.
Amikor megérkezett, egy régi, rozsdás ház fogadta, amely már évek óta nem látott friss festéket. A csengő kopogós hangja után egy idős nő nyitotta ki az ajtót.
Steve szíve hevesebben vert, amikor meglátta őt, mert azok a szemek, azok a szemek mintha az ő szemébe néztek volna vissza.
„Te vagy Marla?” – kérdezte, de hangja gyenge volt, mintha a feszültség minden egyes szava elnyelte volna.
A nő szótlanul állt, és egy pillanatnyi csend után így szólt: „Azt hiszem, azért jöttél, hogy megtudd, mi van az udvar hátsó részén.”
A mondat olyan volt, mintha egy kaput nyitott volna meg, amely mögött régi titkok és sötét emlékek rejtőztek.
Steve zavartan követte a nőt, ahogy az elvezette őt a ház hátsó kertjéhez, amely egy furcsán elhagyatott, sötét helynek tűnt. A nő nem mondott többet, de egy pillanatra megállt, mintha várta volna, hogy Steve kérdezzek valamit.
„Mi van itt?” – kérdezte Steve, hiszen a csend szinte elviselhetetlenné vált.
A nő egy öreg fa mögé mutatott, és Steve egy törött ládát talált ott, tele elmosódott fényképekkel. Olyan fényképekkel, amelyeket ő sosem látott, és amelyek valahogy mégis ismerősnek tűntek.
Ezek mind róla szóltak. Képek a gyermekkorából, a kamaszéveiből, az iskolás időszakából, egy életen át. Egy ismeretlen keze végig követte őt.
„Mindig figyeltelek” – suttogta a nő, mintha elmondana egy szörnyű titkot.
„De miért nem jöttél hozzám?” – kérdezte Steve, miután a döbbenet lassan elhagyta a testét.
A nő szemében könnyek gyülekeztek, és végre elmondta a választ, amit Steve egész életében keresett. „Az apád… ő… ő egy veszélyes ember volt. Azt hittem, hogy biztonságban leszel, ha elengedlek.”
Steve szíve összeszorult, ahogy egy élet fájdalmát hallgatta. „De miért nem próbáltál meg velem lenni? Miért küldtél mindenhová? Miért nem voltam elég fontos?”
„Mert azt hittem, hogy nélkülem jobb életed lesz” – válaszolta a nő szinte könyörgő hangon. „Minden egyes nap próbáltam megtenni a legjobbat, de azt hittem, hogy a legjobb dolog az lesz, ha elengedlek.”
A csend még mindig ott volt közöttük, de Steve már nem érezte a haragot, amit először érzett. A fájdalom ugyan ott volt, de valahogy mégis valami megbékélés is kezdett formálódni benne.
„Tudom, hogy sosem fogom igazán elfelejteni, amit történt” – mondta Steve végül, miközben az udvar sötétjét nézte.
„Én sem felejtettelek el, Steve. És sosem foglak elfelejteni.” – válaszolta a nő, a hangja szinte alig hallható.
És így, ott, a kert végében, a múlt fájdalmának súlyával, Steve megtalálta azt, amit keresett: nem a válaszokat, hanem a lehetőséget a megbékélésre.
