Úgy indult, mint egy teljesen szokványos nap. Felvettem a kötényt, és már el is kezdtem a napi teendőimet, mintha semmi különös nem történt volna. De nem is sejtettem, hogy a pillanatok, amik következnek, mindent megváltoztatnak.
Soha nem voltam az a típus, aki szeretett volna a figyelem középpontjában lenni. Mégis, azon a napon, mikor beléptem a fényekkel teli, elegáns terembe, mintha minden lelassult volna. Megpillantottam őt – Dávidot, a férjemet. De ő nem volt egyedül.
Ott állt, egy másik nővel, és bár semmi sem mozdult körülöttem, éreztem, hogy a világ egy pillanatra darabjaira hullik. A nő nem én voltam.
Az ő menyasszonyi ruhája úgy ragyogott, mintha az egész terem belőle sugározta volna a fényt, miközben én ott álltam, mint egy árnyék.
„Ez lehetetlen” – suttogtam magamnak. „Ez nem történhet meg.” De nem tudtam elfordítani a tekintetem. Dávid ott volt, a másik nő oldalán, és mintha észre sem vett volna.
Az emlékek, amelyekben együtt nevetve jártuk az utunkat, most egy fátyolba burkolóztak, mintha nem is léteztek volna.
A szívem hevesen dobogott, és mintha a gyomrom az egész teret el akarta volna foglalni. A virágok illata, amit eddig észre sem vettem, most egyszerre töltötte meg a teret – és mindegyik virág mintha hazugságot suttogott volna a fülembe.
„Lori! Miért vagy itt?” – hallottam egy ismerős, zaklatott hangot. Stacy volt, a kolléganőm.
Az arcán valami rettenetes rémület ült, mintha próbálna elmondani valamit, amit még magának sem sikerült felfogni. „Menj el!” – mondta sietve. „Ez nem az, aminek tűnik.”
„Miért ne látnám?” – kérdeztem, miközben próbáltam összeszedni magam. „Mi az, amit nem kellene tudnom?”
„Dávid…” – suttogta. „Nem akarsz ennek tanúja lenni.”
De valami mélyebb vágy arra, hogy megtudjam az igazságot, megerősödött bennem. Nélküle indultam vissza a terembe, és ott volt. Dávid. De most ő más volt.
A menyasszonya olyan közel állt hozzá, hogy mintha már nem lenne közöttük hely számomra. Minden közelségük egy szúrós fájdalomként hasított belém. A tánc, a nevetés… Én pedig ott voltam, mint a másik nő.
Minden lépés, amit tettem, mintha megállt volna, miközben őket figyeltem. A fájdalom egyre erősödött, ahogy megláttam, hogy ő már nem az a férfi, akihez én tartoztam.
És a menyasszonya… ő ott állt, mint aki birtokba vette mindazt, amit egykor én kaptam tőle.
„Dávid…” – suttogtam, de a hangom elveszett a teremben. Minden elnyelte a zene, a nevetés, az emberek.
„Lori!” – hallottam Stacy hangját, újra ott állt mellettem. „Tényleg el kell menned.” De én nem tudtam. Az igazság iránti vágy egyre csak erősödött bennem. Már nem volt visszaút.
„Dávid, mi történik itt?” – kérdeztem, és most már minden szem ránk szegeződött. A szoba egy pillanatra megdermedt, a feszültség olyan sűrű volt, hogy szinte tapinthatóvá vált.
„Lori, ezt nem érted…” – dadogta, miközben rám nézett. De a szavai üresek voltak, mint egy elhagyott ház. „Nem vagy hivatalosan itt.”
„Nem vagyok hivatalosan itt?” – kiáltottam, már nem tudtam visszafogni a dühöt. „Mi az, hogy nem vagyok hivatalosan itt? Hét éve a feleséged vagyok, és most itt állsz egy másik nővel?!”
A vendégek döbbent tekintetei csak még inkább rávilágítottak, hogy valami végleg elromlott. Dávid, aki valaha a társam volt, most idegen lett.
És a nő, aki vele volt, már nem érdekelt. Ő is csak egy újabb része volt a színjátéknak, amit Dávid rendezett.
Mély levegőt vettem, és a tekintetem határozottan rá szegeződött. „Ennyi elég” – mondtam, és a hangom olyan biztos volt, mint még soha. „Ez a hazugság véget ér.”
