Egy reggel a verandán álltam, és döbbenten figyeltem egy káprázatos, csillogó sportautót, amely ott állt, ahol előző este még a vénséges, recsegő-ropogó autónk pihent.
A kezeim között egy borítékot szorongattam, benne egyetlen autókulccsal, ám semmiféle magyarázat vagy üzenet nem kísérte. Az elmémet kusza kérdések gyötörték: ki cselekedhetett így, és mi lehetett a szándéka?
„Cynthia!” – kiáltottam, miközben a ház felé fordultam. „Gyere ki azonnal, ezt látnod kell!”
Cynthia türelmetlen arccal lépett ki az ajtón, kezében egy lisztes konyharuhával. „Mi a csuda van, Gregory? Már megint mit művelsz? A palacsintáink odaégtek miattad! Ez volt az utolsó adag tészta.
Mire fel ez a nagy lárma?”
„Nézd meg azt!” – mutattam a sportautóra. „Valaki lecserélte az autónkat erre, és csak ezt a kulcsot hagyta hátra. Semmi magyarázat, semmi üzenet. Ki képes ilyesmire?”
Cynthia épp válaszra nyitotta a száját, amikor váratlanul egy hangos dudaszó vágott közbe. Megdermedve fordultunk hátra, és megláttuk, ahogy az öreg autónk lassan begurul a kocsibeállóra.
A szívem nagyot dobbant, amikor kiszúrtam, ki szállt ki belőle.
Egy fiatal férfi lépett elő, magabiztosan és vidáman mosolyogva. Tekintetében eleven csillogás tükröződött, mintha régi barátokként találkoznánk újra.
„Cynthia” – suttogtam elhaló hangon. „Ez ő… Ő tényleg betartotta az ígéretét!”
Cynthia arca elárulta, hogy nem érte meglepetésként a dolog. A férfi megállt előttünk, és barátságosan kezet nyújtott. „Gregory, hogy érzed magad? Hosszú idő telt el, nem igaz?”
„Jack!” – kiáltottam fel, majd szorosan magamhoz öleltem. „Most komolyan… mondd, mi folyik itt? Ez az egész autócserés ügy a te műved?”
Jack halkan felnevetett. „Hát persze, Gregory. Azért, amit értem tettél, ez a legkevesebb, amit megtehettem érted. És hadd áruljak el egy titkot: Cynthia nélkül nem sikerült volna.”
Döbbenten fordultam Cynthia felé. „Te erről tudtál?”
Cynthia vállat vont, és sejtelmes mosoly jelent meg az arcán. „Jack írt nekem az interneten keresztül. És bevallom, nem tudtam nemet mondani.
Ez az ő ötlete volt, de én egyetértettem vele.”
„Valóban így van” – bólintott Jack, miközben huncutul rákacsintott Cynthiára.
Még mindig a történtek hatása alatt állva megráztam a fejem. „Szóval mindketten összejátszottatok a hátam mögött?”
Nevetésük betöltötte az udvart, és mielőtt tovább tiltakozhattam volna, Cynthia határozott mozdulattal beterelt minket a konyhába. „Elég a szóból! Jack, ha már idáig eljöttél, maradj velünk reggelizni!”
Az asztalnál Jack belefogott történetébe.
„Néhány hete a repülőtéren találkoztunk” – kezdte. „Én épp kétségbeesett helyzetben voltam.
Elrontottam a jegyfoglalást, és majdnem lekéstem a járatot, ami a feleségemhez vitt volna, aki akkor készült világra hozni a gyermekünket. Szinte kővé dermedtem a pániktól.
Akkor léptél oda hozzám, és meghallgattál. Aztán habozás nélkül a kezembe adtad a saját repülőjegyedet, és csak annyit mondtál: *’Most a feleségednek van szüksége rád, nem nekem.’*”
Jack itt egy pillanatra megállt, mintha az emlékek súlya még mindig hatással lenne rá. „Gregory, amit akkor tettél, az számomra felbecsülhetetlen.
Nem sok ember lett volna képes erre. Miközben a váróban beszélgettünk, megemlítetted, hogy az autód már teljesen lerobbant, és egy vicces megjegyzéssel elköszöntem: *’Jegyet cseréltünk, legközelebb talán autót cserélünk.’* Azt hittem, nevetsz majd egy jót.”
Nevettem is, de most hitetlenkedve ráztam a fejem. „Hát persze, hogy azt hittem, viccelsz. Ki gondolta volna, hogy ezt komolyan veszed?”
Jack mosolya nem hervadt. „De komolyan gondoltam. Miattad időben ott lehettem a kislányom születésénél. Ezt sosem fogom elfelejteni.”
Cynthia és én könnyes szemmel néztünk egymásra. „Jack” – kezdtem rekedten –, „ez túlzás, egyszerűen nem fogadhatom el.”
Jack azonban határozottan a vállamra tette a kezét. „Kérlek, Gregory. Ez nemcsak ajándék, hanem köszönet. Ha visszautasítod, azzal engem sértesz meg.”
Nem volt mit mondanunk. Jack nemcsak a sportautót adta nekünk, hanem segített kifizetni néhány régi tartozásunkat, és még kisebb felújításokat is elvégeztetett a házunkon.
Hetekkel később visszatért, ezúttal a feleségével és az újszülött kislányával. Miközben büszkén bemutatta nekünk a családját, úgy éreztem, mintha ő maga is a családunk részévé vált volna.
Bár más városban él, gyakran hív minket, időről időre meglátogat, és mindig gondoskodik arról, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt.
Amikor a sportkocsira tekintek, mindig eszembe jut, hogyan változtathat meg egyetlen önzetlen gesztus nemcsak egy, hanem számtalan életet.
