Első rész: Amikor a díszlet leomlik
– El kellett volna mondanod! – Svetlana hangja remegett a felgyülemlett haragtól, kezei ökölbe szorultak, körmei fájdalmasan mélyedtek a tenyerébe. A konyhaajtó keretének támaszkodott, és egy olyan átható pillantással meredt férjére,
Pjotra, amely élesebb volt bármilyen késnél. Pjotr ezzel szemben tovább rágcsálta szendvicsét, mintha körülötte nem éppen minden égne porrá.
– És mit akartál hallani? – kérdezte közömbös hangon, amely szinte gúnyolódónak hatott. Szemei a konyhaasztalon maradtak. – Hogy a bátyám tartozik nekünk? Vagy hogy már rég feladtam a reményt, hogy valaha visszafizeti?
A szavak úgy érték Svetlanát, mintha arcul csapták volna. Hónapok bizonytalansága, a lassan kiürülő háztartási kassza miatti rejtett aggodalom egy csapásra értelmet nyert.
Vadim, az örök ígérgető, ismét csapást mért rájuk – és ezúttal Pjotr nemcsak eltűrte, de maga is támogatta.
– A hátam mögött adtad oda neki a pénzünket? – kérdezte éles hangon, amelynek minden szava jeges keménységet hordozott. – És erről egy szót sem szóltál nekem? Mennyire vagyunk benne az ő adósságában?
Pjotr letette a szendvicset, és egy nehéz mozdulattal az arcába temette kezét. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha éveket öregedett volna, a döntései súlya szinte a földre nyomta.
– Nem akartalak terhelni ezekkel a problémákkal – mondta végül csendesen. – Ő… a családom.
– Család? – Svetlana felnevetett, de a hang keserű és üres volt. – És mi mik vagyunk neked, Pjotr? Csak díszlet? Komolyan azt hiszed, hogy Vadim problémái nem érintenek minket? Olyan helyzetbe sodortál minket, amelyből fogalmam sincs, hogyan fogunk kimászni!
Pjotr hallgatott. Mit is mondhatott volna? Vadim mindig is mestere volt a könyörgésnek és az üres ígéreteknek. De cserben hagyni – saját testvérét – Pjotr számára árulásnak tűnt.
– Nincs mása, Svetlana – suttogta végül, ám szavai inkább kétségbeesett beismerésként, semmint mentségként hangzottak.Svetlana megdermedt. A rákövetkező csend nyomasztó volt, de benne valami olyan fortyogott, ami minden további szót feleslegessé tett.
Második rész: Az igazság keresése
Az elkövetkező napokat bénító hallgatás jellemezte. A korábban élettel teli lakás most olyan volt, mintha egy láthatatlan harang alatt rekedt volna, amely minden zajt tompított, és minden mozdulatot súlyossá tett.
Svetlana és Pjotr úgy keringtek egymás körül, mint külön pályán mozgó bolygók, mindketten a saját gondolataik foglyai.Egyik este, amikor Pjotr fáradt vállakkal és mély karikákkal a szeme alatt tért haza a munkából,
Svetlana már várta őt. Tartása egyenes volt, szinte hajthatatlan, de a tekintete kimerültséget árult el.
– Beszélnünk kell – szólalt meg, mielőtt Pjotr letehette volna a kabátját.Pjotr habozott, de tudta, hogy az igazság pillanata elkerülhetetlen. Lassan leült a konyhaasztalhoz, kezeit összekulcsolta, mintha valami támaszt keresett volna.
– Beszéltél Vadimmal? – kérdezte Svetlana, a hangja nyugodt volt, de érezhető éle felrázta Pjotrt.
– Igen – vallotta be, anélkül, hogy ránézett volna. – Megígérte, hogy hamarosan mindent visszaad.Svetlana halkan szusszantott, ajkai gúnyos mosolyra húzódtak.
– Megígérte? Hányszor tette ezt már? Hányszor hittél neki, csak azért, hogy újra és újra csalódj?Pjotr kinyitotta a száját, majd azonnal be is csukta. Nem voltak szavak, amelyek cáfolni tudták volna Svetlana vádjait.
– Ő a testvérem – szólalt meg végül, a hangja elcsuklott. – Nem hagyhatom cserben.– És velünk mi lesz? – Svetlana hangja most már szelídebb volt, szinte könyörgő. – Még hányszor, Pjotr? Még hányszor áldozod fel minket érte?
A szavak súlyosan lógtak a levegőben. Pjotr lehajtotta a fejét. Ekkor értette meg igazán, hogy Svetlana türelme, amelyet korábban megingathatatlannak hitt, most végleg elfogyott.
Harmadik rész: Egy visszafordíthatatlan lépés
Másnap reggel Pjotr elhatározta, hogy végleg lezárja ezt az ügyet. Találkozót beszélt meg Vadimmal egy kis kávézóban, egy semleges helyen – messze az otthonuk súlyos légkörétől. Vadim jókedvűen érkezett, szokásos széles mosolyával, amelyet Pjotr mostanra már csak álarcnak látott.
– Mi újság, bátyus? – kezdte Vadim, és barátságosan vállon veregette.
Pjotr mereven állt, tartása feszült volt, arca komor. Megvárta, amíg mindketten helyet foglaltak, majd kimondta azokat a szavakat, amelyek hetek óta feszítették a mellkasát:
– Vadim, ez az utolsó alkalom. Nem adok több pénzt.
Vadim arcáról eltűnt a mosoly, mintha valaki elhúzta volna a függönyt. Szemei elkerekedtek a meglepetéstől, de dühös kirohanás helyett először csak némán bámult.
– Pjotr, ne viccelj már… – kezdte, de Pjotr felemelte a kezét, hogy csendre intse.
– Nem. Ezúttal nem. Mindent odaadtam, amit csak lehetett, és még többet is. De nem kockáztathatom tovább a családomat miattad.
Vadim hátradőlt, a tekintete megkeményedett.
– Család? Én is a családod vagyok, Pjotr. Vagy ez már nem számít?
– Számít, Vadim – felelte Pjotr nyugodtan. – De vannak határok. És te az enyémet rég átlépted.
Vadim csak nézte őt, ezúttal nem dacolt, hanem valami olyasmi jelent meg a tekintetében, ami szinte belátásnak tűnt.
Amikor Pjotr később hazatért, még soha nem érezte magát ennyire kimerültnek. De amikor Svetlana a szemébe nézett, valami új jelent meg a tekintetében: tisztelet, talán egy szikrányi remény is.
– Beszéltél vele? – kérdezte halkan.
Pjotr bólintott.
– Igen. És megmondtam neki, hogy ennyi volt.
Svetlana keze finoman érintette meg az alkarját, és Pjotr először hetek óta érezte, hogy nem csak csalódást lát benne. Ez még nem volt teljes béke, de kezdet. Egy lépés abba az irányba, amelyet talán végre együtt járhatnak be.
