Lera ott állt a konyha közepén, tekintete olyan hegyes volt, mint egy tőr. Minden egyes szava úgy hasított a csendbe, mintha pengével vágták volna.
„Sosem szeretted őt igazán,” mondta, és a hangjában ott volt az éles megvetés. „Már az elejétől fogva tudtam, hogy csak arra vársz, hogy elragadd tőle mindent, ami az övé.”
Katya, aki a tűzhely mellett állt, szinte megremegett, mintha a talaj kicsúszott volna a lába alól.
A fakanalat ökölbe szorította, miközben az arca elsápadt. Az ilyen szavakat nem várta, de valahol már érezte, hogy elérkezik ez a pillanat. Mégis, az, hogy ilyen hirtelen tört ki, váratlanul érte.
„Lera, miről beszélsz?” – kérdezte, próbálva lenyugtatni magát, miközben a légzése egyre nehezebbé vált. „Öt éve vagyok együtt Antonnal. Miért gondolod, hogy nem szeretem őt?”
Lera felhorkantott, dühösen lépett közelebb. A szemében egy veszedelmes tűz égett, és a hangja szinte karmolni kezdte a levegőt. „Mert tudom, milyen vagy!” – kiáltotta.
„Olyan nők, mint te, nem a szerelem miatt vannak valakivel, hanem a pénz és a kényelem miatt! Csak akkor vagy vele, mert úgy gondolod, hogy ez előnyökkel jár!”
Katya szinte képtelen volt elhinni, amit hallott. A szavai olyan erővel csaptak rá, mintha teljesen új valóságba került volna.
Ő mindig is arra törekedett, hogy jó feleség legyen, támogassa Antont és szeresse őt, de most úgy érezte, hogy az egész élete, amit felépítettek, összedől.
„Lera, ez teljesen hamis” – válaszolta Katya, próbálva higgadt maradni, bár belül az érzelmei már tomboltak. „Én szeretem a bátyádat. Boldogok vagyunk együtt, és sosem volt fontosabb számomra a pénz, mint a kapcsolatunk.”
De Lera nem hallgatott rá. Egyre közelebb jött, a düh és a fájdalom lángolt a szemében. „Nem érted, hogy mennyit tönkretettél?” – sziszegte. „Amióta te az életében vagy, Anton teljesen megváltozott. Már nem az a férfi, akit ismertem. Egy idegen lett számomra. És ez mind a te hibád.”
Katya némán állt, de belül összeszorult a szíve. Hogyan juthattak idáig? Lera mindig is féltékeny volt rá, de most olyan súlyosan vádolta meg, hogy az szinte megfojtotta.
„Ez igazságtalan” – suttogta Katya, hangja remegett. „Én soha nem akartam tőled elvenni őt. Mi szeretjük egymást, és ezt el kell fogadnod.”
Lera csak megcsóválta a fejét, szemeiben a könnyekkel kevert harag és csalódottság csillogott.
„Elvetted tőlem” – mondta csendesen, de minden szava mély fájdalmat és döntött határozottságot sugárzott. „Nemcsak Antont, hanem a családomat is.”
A két nő közötti vita már elérte a mélypontot, és úgy tűnt, hogy nincs visszaút.
Katya igazságtalannak és megsemmisítőnek érezte a vádakat, miközben Lera nem tudott szabadulni a féltékenység és a fájdalom érzésétől.
Anton, aki ott állt, nem tudta, hogyan oldhatná meg ezt a helyzetet.
Képtelen volt választani két olyan nő között, akiket mindkettőt szeretett. De rá kellett ébrednie, hogy nem tarthatja meg őket mindkettőt úgy, ahogy eddig.
A feszültség folyamatosan ott volt.
Katya próbálta nem hagyni, hogy a konfliktus túlzottan beárnyékolja mindennapjait, de minden egyes találkozón, minden egyes szóváltás Lera részéről csak fokozta a terhet, amit már így is viselnie kellett.
Anton mindent megpróbált, hogy enyhítse a viszályt, de úgy tűnt, hogy minden egyes próbálkozása csak olaj volt a tűzre.
Egy este, miután ismét egy heves vita következett, Katya nem tudta tovább elfojtani a benne lévő fájdalmat. A konyhában ülve, fáradtan és kimerülten mondta ki a szavakat, amelyek régóta ott keringtek a szívében.
„Nem bírom már tovább” – suttogta, és úgy érezte, mintha minden ereje elhagyná a testét. „A testvéred gyűlöl engem, és nem értem, miért. Elegem van abból, hogy én legyek a gonosz.”
Anton mellette ült, némán, tekintetében a fáradtság és az elkeseredettség mély nyomai látszottak. Látta, hogy Katya hogyan küzd, de nem tudta, mit tehetne, hogy segítsen neki.
„Lera mindig is féltékeny volt rád” – mondta végül, miután hosszú csend következett.
„Ő azt hiszi, hogy kevesebb időt töltök vele, és hibáztat téged érte. De igazságtalan. Én szeretem őt, de te vagy az én feleségem, és nem hagyom, hogy bárki is tönkretegye a kapcsolatunkat.”
Katya mélyet sóhajtott, és a fájdalom a mellkasát nyomta. „Tudom, hogy szereted őt” – válaszolta. „De nem tudok mindig harcolni a figyelmedért. Fáj, hogy ő úgy lát engem, mint egy ellenséget.”
Anton gyengéden megfogta a kezét, és a szemében egy szomorú, de megértő fény csillogott.
„Beszélek vele” – mondta csendesen. „De meg kell találnunk a módját, hogy te és ő megértsétek egymást. Szeretném, hogy a családunk együtt legyen.”
Katya bólintott, de a szívében még mindig ott volt a kétség. Tudta, hogy Lera nem fogja egyszerűen elfelejteni a haragot. De talán ez a beszélgetés egy lépés lehet a változás felé.
Másnap Anton találkozott Lera-val, hogy tisztázzák a helyzetet. Meghívta egy vacsorára, hogy nyugodt környezetben próbáljanak rendezni mindent.
De már az elején világossá vált, hogy Lera nem hajlandó lemondani a haragjáról. „Anton” – kezdte, miután leült, és az arca dühösen húzódott össze. „Ha azt hiszed, hogy meg tudsz győzni, hogy elfogadjam őt, akkor ne is próbálkozz.”
Anton sóhajtott, a beszélgetés súlya egyre nagyobb lett. „Lera, meg kell értened” – mondta higgadtan, de határozottan.
„Katya a feleségem. Elvárom tőled, hogy elfogadd ezt. Nem tudok mindkettőtöket egyszerre boldoggá tenni.”
Lera felhorkant, és a szemében most már egyfajta elkeseredett düh csillogott. „Te már választottál” – mondta, és minden egyes szó fájdalommal terhelten hullott ki a szájából. „Elhagytál engem.”
Anton szíve összeszorult, és egy pillanatra úgy érezte, hogy minden el fog dőlni. „Ez nem igaz” – válaszolta határozottan. „Te mindig is fontos leszel számomra. De most már van egy saját családom, és ezt el kell fogadnod.”
Lera hallgatott, az arca tele volt keserűséggel. „Nem értem, miért változtál meg”
– mondta végül halkan. „Régen mindent együtt csináltunk. De most… úgy érzem, mintha elvesztettelek.”
Anton gyengéden megfogta a kezét, és a szemében együttérzés és szomorúság tükröződött.
„Lera, nem változtam meg” – mondta csendesen. „Mindketten mások lettünk, de te akkor is része maradsz az életemnek, ha ezt elfogadod.”
Lera hosszú ideig csendben ült, majd végül sóhajtott: „Megpróbálom. De ne várj tőlem csodát.”
Anton bólintott, és egy halvány mosolyt villantott. Talán ez volt az első lépés a megbékélés felé, bár még nem volt biztos, hogy ez a kezdet egy új, közös jövőt hoz.
