Soha nem akartam senkinek sem ártani – főleg nem egy olyan egyszerű cselekedettel, mint hogy gondoskodom egy idős szomszédról.Mrs. Jenkins, a 82 éves szomszédom, törékeny és gyakran magányos.
A fia, Steve, aki mindössze 20 percnyire lakik tőlünk, évek óta szinte teljesen elhanyagolja őt. Amióta itt élek, rendszeresen segítettem neki – bevásároltam, elvittem orvosi vizsgálatokra, és elvégeztem a mindennapi feladatokat, amik már túl nagy terhet jelentettek számára.
Mindig azt mondta, hogy én vagyok az egyetlen, aki valóban törődik vele.Amikor édesanyámhoz kellett mennem a kórházba egy időre, megkértem Karent, a szomszédot, hogy látogassa meg Mrs. Jenkinst, és ügyeljen arra, hogy minden rendben legyen.
Mielőtt elindultam, gondoskodtam róla, hogy a ház minden szükséges dologgal fel legyen készülve. De egy este Steve hívása jött, ami nem várt dühöt hozott.
„Te vagy az, aki gondoskodik az anyámról?” dörgött a telefonba. „Azt mondta, hogy nincs teje! És te elmentél? Miért nem intézted el, hogy mindene meglegyen?”
Elképedtem. Mindent elrendeztem, hogy Mrs. Jenkins rendben legyen. Ő kérte Karent, hogy segítsen. De Steve, aki soha nem érdeklődött, mi történik az anyjával, most engem vádolt.
„Steve,” válaszoltam nyugodtan, „édesanyám miatt vagyok kórházban. Minden előre elrendeztem, mielőtt elmentem. Karen vigyáz rá. És te mit teszel?”Ahelyett, hogy bármit is kért volna, vagy megköszönte volna a segítségemet, így folytatta:
„Ez nem elég! Ha már gondoskodsz róla, csináld rendesen!”A szívem hevesen kezdett verni. Hogyan merészelt engem hibáztatni, miközben én mindent megtettem az anyjáért, ő pedig szinte sosem jelent meg a házában?
„Steve, az anyád a te felelősséged is. Ha tényleg törődsz vele, cselekedj! Talán ideje lenne, hogy végre te is odafigyelj, ahelyett, hogy engem hibáztatsz,” mondtam határozottan.
A beszélgetés végül úgy zárult, hogy dühösen letette a telefont. Nem akartam több feszültséget kelteni, hogy ne terheljem még jobban Mrs. Jenkinst.
Miután visszatértem, ismét gondoskodtam róla, de egyre inkább éreztem, hogy nem tudom ugyanúgy ellátni a feladataimat, mint korábban. Finoman megmondtam neki, hogy csökkentenem kell a segítségemet, mivel most már édesanyámra kell koncentrálnom.
„Értem, Debbie,” mondta szomorú mosollyal. „Annyi mindent tettél értem.”Hegek és könnyek, hónapok teltek el, és Steve-nek muszáj volt átvennie a feladatot. De ahogy elnéztem, egyértelműen látszott, hogy minden pillanata kínzó terhet jelentett számára.
Minden egyes látogatásánál ott volt az elutasító, fáradt arc, amely megmutatta, hogy mennyire gyűlöli a felelősséget.Egy nap, mikor ismét meglátogattam Mrs. Jenkinst, azt mondta, hogy megváltoztatta a végrendeletét.
Steve maradt az egyedüli örökös, de most már jótékonysági alapítványok is szerepeltek benne – és egy kis összeget nekem is hagyott, mint köszönetet a támogatásért.
„Remélem, hogy jó érzés lesz látni, ahogy Steve végre ott van melletted,” mondtam mosolyogva.„Nehéz elhinni, hogy tényleg törődik velem,” sóhajtott. „De igazad van, valami meglepetést tartogatok neki.”
Pár nappal később Steve betoppant hozzám, amikor megtudta, hogy a végrendeletet módosították.„Te manipuláltad az anyámat, hogy elveszítsam az örökségemet?” üvöltötte dühösen. „Fogalmad sincs, miről beszélsz!”
Nem hagytam befejezni. „Te soha nem voltál ott érte, Steve. Soha nem adtál neki semmit, amire igazán szüksége volt. Talán ideje lenne átgondolnod, hogyan bánsz vele.”Ekkor már nem volt mit mondania, és egyértelművé vált, hogy belátta: elveszítette a csatát.
Ma Mrs. Jenkins boldogabb, mint valaha, és én örömmel támogatom őt. Steve-nek most saját döntéseivel kell szembenéznie. Néha a legnagyobb győzelem nem más, mint megmutatni azoknak, akik mindent irányítani akarnak, hogy végül ők maguk az igazi vesztesek.
