Amikor Angela arra kérte férjét, hogy idős apját ápolóotthonba küldje, nem sejtette, hogy Stefan olyan döntést hoz, amely alapjaiban rengeti meg a családjuk életét.
Stefan, aki őszinte szeretete és apja iránti hűsége között vívódott, egy olyan választás előtt állt, amely megváltoztatta a kapcsolatuk dinamikáját.Egy szürke reggelen Gektor egyedül ült a konyhában, kezében egy pohár kávé, ujjaival enyhén remegve.
Az a ház, amit feleségével, Linával évtizedeken át építettek, most mintha a múlt egyetlen árnyéka lenne. A falakon családi képek lógtak: Alex diplomájának pillanata és sok más emlék, mindegyik egy olyan szeretetet tükrözött, amit az idő sem tudott megtörni.
„Mindig azt mondtad, egyszer öreg és keserű leszek. Most úgy érzem, igazad volt, Lina,” mormogta Gektor halkan, miközben a feleségéről készült fotót bámulta.
Bár a képek ismerősek voltak, a ház szinte idegennek tűnt, mintha valami elillant volna. Lina már nem volt itt, és a tér a hiányával volt átitatva. Csendes fájdalom költözött Gektor szívébe, ahogy visszagondolt az együtt töltött éveikre.
„Jól vagy, apám?” Stefan hangja törte meg a csendet, amikor belépett a konyhába, aggodalom tükröződött a szemében.„Igen, jól vagyok. Csak merengtem,” válaszolta Gektor, miközben egy újabb kortyot ivott a kávéjából.
Stefan bólintott, majd elindult a tűzhely felé, hogy reggelit készítsen. „Nézted már az új házat? Egész szép, nem?” kérdezte, mintha csak mellékesen említette volna.
„Szép… de sosem fogom igazán megszokni,” válaszolta Gektor, miközben csendben figyelte a fiát. Egyre nehezebb volt számára elfogadni a családjuk életében bekövetkező fokozatos, ám elkerülhetetlen változásokat.
Angela belépett a konyhába, a magassarkú cipők hangja éles ébresztőként hatott a csendben. Szemével gyorsan végigpásztázta a szobát, majd egy félreszánt pillantással Stefanra nézett. „Egy órán belül indulnunk kell. Még sok a tennivaló.”
„Tudom, Angela. Mindjárt kész vagyok,” válaszolta Stefan, miközben próbálta elrejteni a hangjában rejlő idegességet.Angela nem hagyta figyelmen kívül a dolgot. „Jó. De tudod, hogy mennyire fontos a pontosság.”
Anélkül, hogy bármit is mondott volna, elfordult, de nem anélkül, hogy egy gyors pillantást vetett volna Gektorra. Az a pillantás mindent elmondott, és Gektor érezte, hogy valami végleg megváltozott a levegőben.
„Apám, láttad a kulcsaimat?” kiáltott Stefan a nappaliból.„Nem,” válaszolta Gektor, és a küszöbhöz lépett. Ám épp amikor átlépte a küszöböt, Angela hangját hallotta a hálószobából.
„Nem érted, Stefan. Ennek az embernek el kell mennie. Már mindent intéztem neki. Csak oda kell vinned.”„Angela… kérlek,” próbálta lecsillapítani Stefan.
„Nincs ‘kérlek’, Stefan. Vagy ő megy, vagy én megyek. Döntened kell.”Gektor mozdulatlanná vált. Felesége szavai olyan erővel sújtották, hogy elhatalmasodott rajta a kétség.
A döntés súlya, amely most rajta nehezedett, majdnem elviselhetetlen volt, így visszament a konyhába.
A vacsora némán zajlott. Angela már akkor elvette Gektor tányérját, amikor ő be sem fejezte az étkezést. „Még nem fejeztem be,” motyogta.„Eleget ettél,” mondta Angela hűvösen.
Stefan szólni akart, de a szavak elakadtak a torkán. Gektor úgy érezte, hogy egyre inkább nő a távolság közte és a felesége között, és már biztos volt abban, hogy mindent megváltoztak.
Vacsi után Angela a hálószobába vonult, Stefan pedig követte, jelezve, hogy nem kívánja figyelmen kívül hagyni a veszekedést. Pár perc múlva Gektor hallotta a hangjaikat, amelyek bár elnyomottan jöttek át a falakon, a szófoszlányok mégis elérték őt.
„Döntened kell, Stefan,” mondta Angela. „Őt otthonba kell küldeni. Különben…”Gektor nem bírta tovább hallgatni. Gondolatai összevissza kavarogtak, miközben egyre inkább úgy érezte, hogy az a ház, amely valaha otthona volt, most inkább egy küzdelem terepévé vált.
Másnap reggel Gektor korán ébredt, táskáját magához véve. Stefan belépett a konyhába, fáradtan és kimerülten.„Apám… beszélnünk kell,” mondta Stefan, miközben egy kis habozás is volt a hangjában.
Gektor nyugodt szemekkel nézett rá, de mély aggodalom bujkált benne. „Rendben van, fiam. Megértelek.”Stefan kinyitotta a száját, de Gektor felemelte a kezét, jelezve, hogy hallgasson.
„Minden rendben. Most már tényleg megértelek. Éld az életed, és ne hagyd, hogy én megakadályozzalk.”A csend szinte elviselhetetlen volt. Végül, egy hosszú pillanat után, Stefan megfordult, és a kulcsokat keresve elővette azokat.
„Döntöttem,” mondta Stefan, miközben elindultak az autóhoz. „Nem mész vissza haza. Velem jössz.”„Hová?” kérdezte Gektor, teljesen összezavarodva.„Franciaországba megyünk. Alexszel találkozunk. Velünk maradsz.”
„De Angela…?” kérdezte Gektor, miközben egy súlyos érzés szorította össze a mellkasát.„Elmondtam neki, hogy vége. Most már tudja,” válaszolta Stefan nyugodtan.
A repülőút nyugodtan telt, az ég kékjében lágy fények ragyogtak, ahogy megérkeztek. Gektor azonban annyira kimerült volt az elmúlt napok történéseitől, hogy alig volt képes örülni.
Ám amikor meglátta Alexet a repülőtéren, és a gyerekek lelkesedve rohantak hozzá, valami melegség öntötte el a szívét, amit már hosszú ideje nem érzett.„Nagypapa!” kiáltották a gyerekek egyszerre, és Gektor nem tudott mást tenni, mint hogy mosolygott.
„Üdvözlünk nálunk, papa,” mondta Alex, és Gektor végre érezte a szeretetet és békét, amit oly régóta keresett.Ez volt a kezdete egy új fejezetnek.
Egy fejezetnek, ahol már nem a régi Gektor volt, hanem egy olyan apa, aki újra hinni tudott a szeretetben, amely sosem tűnt el igazán.
