Az ember nem sejti, hogy egy átlagos kedden gyökerestül felfordulhat az élete. A kedd csupán a hétköznapok közötti szürke senkiföldje, egy köztes állomás, ahol az idő szinte észrevétlenül siklik tova.
De pontosan egy ilyen kedden omlott össze a világom. Megpakolt bevásárlószatyrokkal léptem ki a kisbolt nyikorgó ajtaján a ködszerű, szemerkélő esőbe.
Ekkor láttam meg őt.A járdaszegélyen gubbasztott, egy csecsemőt szorosan egy fakó, kék takaróba burkolva. Az arca viaszfehér volt, barázdált a kimerültségtől, tekintete üres és végtelen mélységű.
De a leginkább a némasága ejtett rabul – ahogyan a gyermeket tartotta, mintha attól rettegett volna, hogy bármelyik pillanatban kiszakítják a karjai közül.
– Kérem – lehelte szinte hangtalanul, alig túlharsogva az eső halk kopogását. – Bármi segítség… asszonyom.
Általában nem adok pénzt idegeneknek. Nem érzéketlenségből, hanem óvatosságból. De azon a napon megálltam. Talán a baba tágra nyílt, kíváncsi szemei, talán a nő néma kétségbeesése késztetett rá.
Elővettem a pénztárcámat, és átnyújtottam neki egy ötveneuróst.
– Köszönöm – rebegte remegő ajkakkal.
Csak abban reménykedtem, hogy valahol biztonságot és meleget talál a kisfiúnak. Hogy szárazon, békésen pihenhet majd.
Ez kellett volna legyen a történet vége – egy jócselekedet, egy múló jelenet az életemben. De az élet ritkán kínál letisztult lezárásokat.
Másnap reggel a temetőbe indultam, hogy meglátogassam a férjem sírját. James már két éve halott volt. Az idő tompította a fájdalmat, de a hegek megmaradtak.
Szerettem a hajnalokat a temetőben. A csend lehetőséget adott, hogy zavartalanul merüljek el az emlékeimben. De azon a napon nem voltam egyedül.
Ott állt ő. A nő, akit előző nap láttam, James sírjánál állt, a baba csípőjére kötve, miközben a frissen ültetett liliomokat szedegette.
– Mit művel maga? – szaladt ki belőlem ingerülten.
Megpördült, szemeiben rémület villant. A csecsemő összerezzent, de csendben maradt.
– Én… én meg tudom magyarázni – dadogta.
– Maga virágot lop a férjem sírjáról! Miért teszi ezt?
A tekintete fájdalommal és bűnbánattal telt meg.
– A férje? – suttogta.
– Igen, James. Mit keres itt?
Ajkai remegtek, a szemei megteltek könnyekkel.
– Nem tudtam… nem tudtam, hogy házas volt…
A levegő köztünk hűvössé és fojtogatóvá vált.
– Mit mond? – kérdeztem, a torkomban gombóc nőtt.
– James… James a gyermekem apja.
A szavak kalapácsként sújtottak le rám. A szívem kihagyott egy ütemet, az elmém nem volt képes felfogni a hallottakat.
– Nem – suttogtam. – Ez lehetetlen.
Bólintott, miközben könnyek csorogtak végig az arcán.
– Nemrég tudtam meg. Egy volt kollégája mesélt a haláláról, és elmondta, hol temették el. A bolt felett lakunk, egy aprócska, nyirkos lakásban.
A hangja remegett, minden szava újabb éles tőrt döfött a mellkasomba.
– Annyira dühös voltam rá. Azt ígérte, visszajön, ha befejezi a munkát. De soha nem tért vissza. Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, elvesztettem az állásomat. Azt hittem, segíteni fog… még a halála után is.
A szemeibe néztem. A kisfiú szemeibe. James szemeibe.
Végül csak ennyit mondtam: – Vigye a virágokat. Vigyázzon rá.
Azon az éjszakán nem jött álom a szememre. Kérdések kavarogtak a fejemben, amelyekre sosem kapok választ. James elment. Nem maradt magyarázat, nem maradt lezárás.
De ahogy teltek az órák, a harag lassan elcsitult, és csak a kisbaba ártatlan arca maradt.
Másnap megkerestem őket. A kisbolt nem volt nehéz megtalálni. Az épület omladozott, az ablakokon fakó függönyök lógtak.
Vettem néhány élelmiszert és egy kis plüssfigurát, majd felsétáltam a nyikorgó lépcsőkön, és kopogtattam.
Pearl nyitotta ki az ajtót, a tekintete óvatosan fürkészett.
– Nem akarok semmit – mondtam gyorsan. – Csak úgy gondoltam, szükségük lehet némi segítségre.
Könnyek szöktek a szemébe, de félreállt, és beengedett.
A kisfiú egy takarón feküdt, és hatalmas szemeivel engem nézett.
Leraktam az élelmiszereket, és valami feloldódott a mellkasomban.
– Rhiannon vagyok – mondtam halkan. – Hogy hívják őt? És önt?
– Elliot. És én Pearl vagyok.
Egy halvány mosoly futott végig az arcomon.
– Szia, Elliot.
A kisfiú megfogta az ujjam, és egy parányi szikra remény gyúlt a szívemben.
James titkai mély sebeket hagytak, de ez a gyermek valós volt. És talán, csak talán, ő lehet egy új kezdet.
