Az álom, ami hónapok óta minden lépésem irányította, végre elérhető közelségbe került: egy utazás apám sírjához, ahová soha nem tudtam eljutni, amikor meghalt.
Az elmúlt évek olyanok voltak, mint egy lassan táguló űr, ahol a gyászomat sosem tudtam igazán megélni. Most azonban, hosszú hónapok spórolása után, végre megvolt az összeg.
5.000 dollár – számomra ez egy kisebb vagyon volt, hiszen ápolónőként a megélhetésem épphogy biztosított. Ez az összeg nem csak pénz volt. Ez egy kapu volt számomra a valódi lezáráshoz.
Ethan, a férjem, tisztában volt ezzel. Látta a szememben az elszántságot, hallotta minden szavam mögött a mély sóvárgást. Gyakran beszéltünk a pénzügyi nehézségekről, a számlákról, és arról, hogyan élünk túl minden hónapot.
De megígérte, hogy ez a pénz az én utazásomra lesz, az én álmom megvalósítására. Amit azonban nem tudtam, hogy Ethan, mint egy sunyi árnyék, már rég más tervet dédelgetett.
Egy délután hamarabb értem haza, mint ahogy terveztem. Egy nyugalmas pillanatra vágytam, de helyette valami teljesen mást találtam. A hálószobában égett a lámpa, ami furcsa volt, hiszen Ethan éjszakai műszakban dolgozott.
A csendes lépteim egy döbbenetes látványba vezettek: Ethan a szekrényem előtt térdelt, és a titkos rejtekhelyemet kutatta át – azt a helyet, ahol a pénzt eldugtam. Egy pillanatra megállt az idő.
„Mit csinálsz?” – kérdeztem magamban, de nem tudtam megszólalni. Még remegve hívtam fel, úgy téve, mintha nem látnám őt. Ő a telefonban nyugtalanul válaszolt, hebegve, hazudva – azonnal tudtam.
Amikor később kisétált a lakásból, titokban követtem. Először azt hittem, valamilyen rejtett ügye van, de a valóság még ennél is rosszabb volt. A pénzt egy sporttáskába gyömöszölte, és egy horgászbolt felé vette az irányt.
A bolt kirakatán keresztül néztem, ahogy élénken beszélget az eladóval. Horgászbotok, csónakok, egy felfújható kajak – az én álmom, az én pénzem.
Egyre szorosabban markoltam a táskám pántját, ahogy beléptem a boltba. „Ethan,” – kezdtem, a hangom élesebb volt, mint valaha –, „te komolyan elvetted a pénzem? A saját önző kis kalandjaidra?!”
Zavartan fordult felém, dadogva próbált mentegetőzni, de minden szava üresen kongott. A harag olyan erővel öntött el, mint egy szabadjára engedett folyó. Nem tudtam, mit mondhatnék. Egyszerűen otthagytam, és elrohantam.
Otthon Ethan bocsánatot próbált kérni, de a szavai nem értek el hozzám. „Csak magamnak akartam valamit” – mondta. „Egy hónap múlva visszaadom a pénzt.”
Nevettem, de ez a nevetés keserű és hideg volt. „Egy hónap múlva?” – ismételtem meg. „Mikor te már eljátszottad a lehetőségemet arra, hogy végre elbúcsúzzak apámtól?!”
A dühöm tetőpontjára hágott. Nem hagytam annyiban. Összepakoltam minden horgászfelszerelést – a botokat, a kajakot, mindent, amit a pénzemen vett –, és visszavittem a boltba.
A visszakapott pénzzel a zsebemben elindultam a repülőtérre, a jegyet pedig még aznap este megvettem.Amikor már a repülőn ültem, valami különös nyugalom szállt meg.
A repülő zúgása alatt végre meghallottam a saját gondolataimat. Nemcsak a pénzt szereztem vissza, hanem valami sokkal többet: önmagamat.Amikor apám sírjához értem, a szél a bőrömön,
a föld az ujjaim alatt, olyan békességet éreztem, amit évek óta nem tapasztaltam. Az életem minden darabja, ami eddig széthullott, most mintha helyére került volna.A telefonom ekkor rezgett meg. Ethan üzent: „Lizzy, kérlek, gyere vissza. Sajnálom.”
Olvastam a szavakat, de nem éreztem semmit. Letettem a telefont, és mély levegőt vettem. Végre szabad voltam – a saját utamat járva, távol mindentől, ami lehúzott.
