— Megint mindent a magad módján csináltál, — Lídia Petrovna hangja halk volt, de érezhetően tele volt elfojtott sértődöttséggel. — Pedig kértelek, hogy ne mozgass át semmit a nappaliban.
Ez Vitalij háza, neki tudnia kellett volna.
Olga, aki az ablaknál állt, mélyet sóhajtott, próbálva megakadályozni, hogy a düh ne uralkodjon el rajta.
Most tért haza a munkából, fáradtan és kimerülten, és ezek az apró, folyamatos megjegyzések a szépanyjától már szinte mindennapossá váltak.
— Lídia Petrovna, — kezdte higgadtan, próbálva megőrizni a nyugalmát, — csak egy kicsit kényelmesebbé akartam tenni a szobát. Vitalij beleegyezett.
— Beleegyezett? — kérdezte a szépanya, miközben egy gúnyos mosoly suhant át az arcán. — Te mindig rá tudod venni, hogy veled egyetértsen. Vitalij más volt, mielőtt összeházasodtatok.
Ez a mondat éles fájdalomként hasított bele Olgába. Már régóta érezte, hogy a szépanyja sosem fogadta el igazán, de most először hangzott el mindez nyíltan.
Akarta volna visszavágni, de éppen ekkor hallotta az ajtó kinyílását – Vitalij hazaért a munkából.
Olgát egy pillanatra remény töltötte el, de ő, mint mindig, elment mellette, mintha semmit sem hallott volna.
Nem szerette belekeverni magát a felesége és az édesanyja közötti vitákba, és éppen ez rontotta el az egészet.
— Vitalij, láttad, hogy átmozgattam a bútorokat? — mondta Olga, próbálva elrejteni a csalódottságát. — Azt hittem, tetszeni fog.
Vitalij vonakodva pillantott a szobára, majd a feleségére, végül pedig az édesanyjára. Az arca komolyra váltott, de nem szólt egy szót sem.
Olga érezte, hogy valami bennük összetört — nem bírta tovább elviselni ezt a csendes közömbösséget.
— Te nem az ő oldalán állsz, igaz? — kérdezte, miközben mélyen a szemébe nézett.
A szoba mintha megdermedt volna. Minden, amit mondott, visszhangzott a levegőben.
Vitalij, aki eddig mindig elkerülte, hogy állást foglaljon, most megállt, mintha várna valami válaszra, amit ő maga sem tudott.
De végül csak egy határozatlan pillantást küldött, mielőtt eltűnt a konyhában, mintha el akarna menekülni a helyzet elől.
Olga úgy érezte, mintha lelassult volna az idő, a fejében minden gondolat összezavarodott.
Ez lenne mindaz, amire számíthatott a házasságában? Egy folyamatos csend, miközben az édesanyja állandóan beavatkozott az életükbe?
Ahogy teltek a napok, Olga már nem próbálta titkolni a csalódottságát. Egyre inkább úgy érezte, hogy nincs helye ebben a házban.
Lídia Petrovna minden egyes lépését kritizálta, míg Vitalij megint csak visszahúzódott a semleges álláspontjába, és egyáltalán nem fáradt bele abba, hogy választ adjon.
Ez a folyamatos közömbösség még inkább elmélyítette azt az egyedüllétet, amely már régen a mindennapjai részévé vált.
Egy este, amikor Lídia Petrovna ismét a „régi szép időkről” beszélt, amikor Vitalij „még más volt”, Olga nem bírta tovább.
— Talán azért változott, mert felnőtt és megházasodott, — válaszolta élesen, a hangjában egyre inkább felszínre törő dühvel. — Talán ezt el kéne végre fogadni!
A szépanya meglepődve nézett rá, mintha Olga egy teljesen új területre lépett volna.
— Mit akarsz ezzel mondani? — kérdezte Lídia Petrovna lassan, mintha próbálna megérteni, hogy mi történt most.
— Azt akarom mondani, hogy állandóan kritizáltok, — válaszolta Olga, és most a szavak élesebbek voltak, mint valaha.
— Értem, hogy te az édesanyja vagy, de ez nem ad jogot arra, hogy beleszólj az életünkbe!
Vitalij, aki eddig mindig próbálta elkerülni a konfliktust, most váratlanul közéjük lépett.
— Elég, — mondta halkan, de határozottan. — Mi egy család vagyunk, és nem fogom engedni, hogy ez tönkretegye a kapcsolatunkat.
Olga szemeiben könnyek gyűltek, és érezte, hogy valami hirtelen elengedte a szívében. Ez volt az első alkalom, hogy Vitalij kiállt mellette, az összes hónap alatt, amit édesanyja közelében töltöttek.
Az összes elfojtott érzés, ami hónapok óta benne volt, most mintha hirtelen utat talált volna.
— Igazad van, — mondta végül Lídia Petrovna, hangja kimerült és fáradt volt. — Csak segíteni akartam, de úgy tűnik, csak még rosszabbá tettem.
Olga szívében furcsa elegy keveredett: megkönnyebbülés és bánat. Megkönnyebbülés, mert végre látta, hogy Vitalij kiállt mellette, és bánat, mert olyan sokáig kellett várnia erre.
Mindig is azt hitte, hogy a kapcsolatuk különleges, valami más, de most már tudta, hogy talán mindez már nem volt az, amit remélt.
De egy biztos volt: valami végre megváltozott.
Talán ez volt az első lépés egy igazi változás felé, egy olyan megértés felé, ami már nem csupán tettekben, hanem szavakban is megnyilvánult.
