Az éjszaka különösen sötét volt, és Elena sehogy sem tudott elaludni. A szoba csendje fojtogatóan nehezedett rá, és amikor ránézett az órájára, látta, hogy már három óra van.
Hirtelen váratlan nyikorgás hallatszott az ajtó felől. Elena megdermedt, a szíve egy pillanatra megállt. Ki lehetett az, aki ilyen órán kopogtatott?
A csendet halk, precíz kopogás törte meg. Elena visszafojtott lélegzettel odasomfordált az ajtóhoz, igyekezve észrevétlen maradni.
Belesett a kukucskálón, de az ajtó mögötti sötétség áthatolhatatlan volt.
Ám ekkor, a félhomályból, egy alak tűnt fel — egy mozdulatlan figura, aki az ajtó előtt állt, mintha arra várt volna, hogy Elena észrevegye.
„Elena, nyiss ajtót. Fontos,” hallotta a tompa, ismerős hangot.
A szíve kihagyott egy ütést. Ez az ő fiatalabb húga, Olga volt, akivel már évek óta nem beszéltek, miután egy szörnyű veszekedés miatt eltávolodtak egymástól.
A veszekedés emléke még mindig ott visszhangzott Elena lelkében. Fogalma sem volt, mit tegyen.
Az elméje harcolt az érzelmekkel, és a kezdeti félelem fokozatosan kíváncsisággal és fájdalommal keveredett. Miért jött most? Miért éppen ebben az éjszakában?
Elena habozott, ott állt az ajtó előtt, amikor a hang ismét elérte a fülét, most már szinte suttogva:
„Lena, bocsáss meg… Nincs már hová mennem.”
A szavakban mély szomorúság és kétségbeesés rejlett, és valami megmozdult Elena lelkében.
Halk léptekkel, habozva, kinyitotta az ajtót, és ott állt előtte Olga, fáradtan és összetörve, sötét karikákkal a szeme alatt.
Elena szó nélkül belépésre invitálta őt, anélkül, hogy egy kérdést is feltett volna. A köztük lévő csend súlyos volt, de tele volt mindenféle kimondatlan érzéssel.
Leültek a nappaliban, és Olga, lehajtott fejjel, elkezdte mesélni azt a történetet, ami magyarázta váratlan látogatását.
Az utóbbi években Olga élete szétcsúszott.
Szerencsétlen kapcsolatba került, adósságokkal küzdött, és amikor már minden alatt elolvadt a talaj, rájött, hogy senkije nincs.
Elérkezett egy pontra, amikor világossá vált számára, hogy már csak egyetlen, ismerős lelke maradt — az ő nővére, akivel azóta megszakadt a kapcsolat.
Elena ajtaja lett az utolsó reménysugár, az egyetlen esély, amit még elérhetett.
„Nem tudtam, hogy neked is megvannak a magad nehézségei,” mondta Olga, hangja elcsuklott.
„És talán egyszerűen féltem, amikor akkoriban olyan borzasztóan összevesztünk. Nem volt hová mennem, és egyedül nem tudtam megoldani…”
Elena csendben hallgatta, nem tudva, mit válaszoljon.
Az összes év alatt haragudott a húgára, úgy érezte, hogy elárulta őt, de most egy olyan nőt látott, aki őszintén bánja a múltat.
Elena érezte, ahogy a harag hideg árnyéka lassan elolvad, és helyét valami lágyabb, megértőbb érzés veszi át.
Ekkor Olga elsírta magát, és Elena, aki évek óta csak keserűséget és haragot hordott a lelkében,
először érezte meg azt az égető vágyat, hogy megvédje és megvigasztalja őt.
Mintha egy hosszú időre bezárt rész kezdett volna feltárulni Elena szívében.
A két nő egész éjjel együtt ült, beszélgettek a múltról, és felidézték a gyermekkoruk boldog pillanatait.
A régi fájdalom, amit egykor egymásnak okoztak, lassan feloldódott, és a helyére valami sokkal értékesebb került: a megértés és a megbocsátás.
Amikor az első hajnalfények megjelentek, Elena felállt, és erősen átölelte Olgát. „Mindig ott leszek neked, bármi is történjen,” mondta halkan.
Ez az éjszaka mindkettőjük számára egy új kezdetet jelentett, egy felszabadulást a múlt terhe alól, és egy közös utat egy olyan jövő felé,
amely, bármennyire is bizonytalan volt, most már reménnyel és váratlan közelséggel volt tele.
