Vika férjével, Andrejjel egy tágas és idilli vidéki házban él, amelyet sok fáradsággal és szeretettel építettek.
A nagy, vörös téglaépület két szinten emelkedik, és a kertet, amelyet Vika édesanyja segítségével gondoz, valódi paradicsomnak tekinthetjük – virágzó növények,
rendezett virágágyások és több kanyargós ösvény vezet a medencéhez, a szaunához és egy hangulatos fából készült pavilonhoz.
A ház mögött egy sűrű fenyves erdő húzódik, amely nyugalmat és elvonulást ígér a családnak.
A ház, amely eredetileg a pihenés és a magány helyeként volt elképzelve, Vika számára egyre inkább börtönné vált, amit a vendégek folyamatos áradata öntött el.
A hétvégék nem pihenést, hanem rendszeres rokonokat és barátokat hoznak, akik legtöbbször bejelentés nélkül érkeznek.
Vika úgy érzi, mintha egy ingyenes üdülőhely háziasszonya lenne, nem pedig egy olyan feleség, aki szeretne egy kis nyugalmat élvezni saját otthonában.
Már elegendő volt számára, hogy folyamatosan ő legyen az, aki gondoskodik a vendégek étkezéséről, szórakoztatásáról, közben pedig próbálja kordában tartani a gyerekeket és rendben tartani a házat, kertet.
Nemcsak Andrej barátai keresik fel őket, hanem Andrej családja is, akik szintén állandóan az életük részévé válnak.
Vika anyósa, Galina Pavlovna különösen fontos szerepet játszik ebben. Ő az, aki figyelmen kívül hagyja Vika kívánságait, és rendszeresen meghívja a rokonait – főként a nővérét a gyerekeivel.
Ezek a látogatások különösen terhet jelentenek Vika számára, mert bár Galina Pavlovna gyerekei gyakran náluk laknak, semmit sem tesznek a ház körüli teendőkért,
míg Vika és édesanyja mindent elvégeznek – főznek, takarítanak, rendet tartanak.
Galina Pavlovna pedig kényelmesen elhelyezkedik egy hintaágyban, miközben a nagymama élvezi az unokái társaságát, és azon kesereg, hogy mennyire ügyesek és szeretetre méltóak.
Vika és édesanyja azonban egyre inkább elkeserednek, mert úgy érzik, hogy folyamatosan terhelve vannak, miközben senki más nem segít.
A fordulópont akkor következik be, amikor Vika megtudja, hogy Galina Pavlovna ismét meghívta a nővérét és annak gyerekeit a nyárra, anélkül hogy előzőleg vele egyeztetett volna.
Vika teljesen megdöbben, hogy anyósa továbbra is ilyen döntéseket hoz anélkül, hogy megkérdezné őt. Elegje van abból, hogy ő mindig az a személy, aki mindenért felelős, miközben mások nyugodtan hátradőlnek.
Vika édesanyja is belefáradt abba, hogy mindig neki kell segítenie. Már mindenkinek elege van, és úgy dönt, hogy nem hagyja magát tovább elnyomni.
Ekkor Vika elhatározza, hogy végre érvényesíti a határait, és megkezdi a változtatásokat minden élethelyzetében, legyen szó munkáról vagy otthonról.
Amikor Andrei egy héten belül újra vendégeket vár, Vika határozottan reagál. Elmondja neki, hogy nem lesz több meghívás, amíg nem egyeztetnek előtte mindent.
Andrej, aki nem számított erre a határozott fellépésre, először meglepődik, de nem akar újabb konfliktust, így beleegyezik.
Vika azonban biztos benne, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy visszanyerje az irányítást az élete és az otthona felett.
Ezután Vika elkezdi határozottan visszautasítani minden nem kívánt vendéget. Ha szükséges, hazudik, és azt mondja, hogy már programja van, vagy éppen elutaztak.
Kikapcsolja a telefonját, hogy ne kelljen foglalkoznia a folyamatosan érkező hívásokkal. Vika egyre inkább megérti, mennyire felszabadító, ha egyszerűen nemet mond, és nem keres többé kifogásokat.
De a legnagyobb próba még hátravan – Galina Pavlovna ismét az ajtó előtt áll, ezúttal a nővére és annak gyerekei meghívásával, akik a teljes nyarat náluk szeretnének tölteni.
Vika végleg megoldja a helyzetet, határozottan megszólítja anyósát, és közli vele, hogy a nyár a család számára pihenésre kell, hogy szolgáljon, és nem fogad több vendéget.
Galina Pavlovna mélyen megbántódik, és érzelmi zsarolással és drámai kitörésekkel próbálja befolyásolni Vikát (mindeközben folyamatosan keresi a „nyugtató cseppeket”).
De Vika megmarad határozottságában. Elegje van, és nem hagyja, hogy a folyamatos követelésekkel elnyomják.
Végül Vika nemcsak az otthonában, hanem a külvilágban is világosan kommunikálja a saját határait.
Azok a barátok, akik régebben anélkül látogatták meg őket, most már tisztességes válaszra számíthatnak: „Sajnálom, már más programunk van.»
Ha valaki túl makacs, akkor így szól: „Most már mennünk kell, sajnáljuk, de tényleg sietünk.”
Kezdetben még bűntudatot érez, hogy visszautasítja a látogatókat, de idővel rájön, mennyivel jobban érzi magát.
Otthona újra a nyugalom szigete lesz, ahol végre pihenhet, anélkül hogy folyamatosan mások szükségleteihez kellene alkalmazkodnia.
A végén Vika visszanyeri a személyes szabadságát. Most már úgy élhet a házában, ahogyan mindig is akarta – békében, anélkül, hogy állandóan mindenki elvárásainak meg kellene felelnie.
Édesanyja, aki végig támogatta ebben a folyamatban, büszke rá. Megmutatta neki, hogy a határok felállítása nemcsak önvédelem, hanem önmagunk védelme is.
Vika megtanulta, hogy nemcsak hogy rendben van nemet mondani, de szükséges is ahhoz, hogy megvédje saját magát és a családját.
Még akkor is, ha anyósa folytatja az érzelmi nyomásgyakorlást, Vika kitart, és tudja, hogy most már ő irányítja az életét.
