Jack már rég hozzászokott a nehézségekhez. Mint egyedülálló édesapa, Emily (4 éves) és Lilly (5 éves) nevelése teljes mértékben az ő vállára nehezedett.
Mióta a felesége elhagyta a családot, hogy világ körüli utazásra induljon, Jack egyedül birkózott meg a mindennapok kihívásaival. Bár szívből szerette a lányait, gyakran érezte magát a fáradtság és magány szorításában.
Egy reggel minden a megszokott forgatókönyv szerint indult. Jack gondosan ráadta Emilyre kedvenc rózsaszín felsőjét, Lillyre pedig egy aprólékos virágmintákkal díszített ruhát.
Ezután együtt indultak a konyhába, készen a szokásos reggeli forgatagra. Ám amikor Jack belépett, megállt a lába a küszöbön: az asztalon három gondosan elkészített palacsintás tányér várta őket, friss gyümölcsökkel és lekvárral megkoronázva.
– Lányok, ezt láttátok? – kérdezte hitetlenkedve.
Lilly szeme örömtől csillogott. – Hű, palacsinta! Te csináltad, apa?
Jack döbbenten megrázta a fejét. Felhívta a húgát, Annát, hogy megkérdezze, ő a felelős-e, de Anna határozottan tagadta. Az ajtók és ablakok érintetlenek voltak. A palacsinták mennyeiek voltak, de rejtélyes eredetük zavarta Jacket.
Délután, amikor hazatért a munkából, újabb megdöbbentő jelenséggel szembesült. Az elhanyagolt gyep, amelyet régóta nem volt ideje rendbe tenni, precízen lenyírva várta.
– Ez már egyre különösebb – motyogta Jack, miközben átfésülte a házat egy esetleges betörés nyomai után kutatva. Minden érintetlen volt, de a rejtély egyre inkább nyugtalanította.
Másnap hajnalban Jack elhatározta, hogy a végére jár a dolognak. A konyhában rejtőzött el, és csendben figyelt. Pontban 6 órakor halk nesz ütötte meg a fülét: egy ablak halkan kinyílt, és egy kopott egyenruhát viselő nő mászott be rajta nesztelenül.
Gyorsan munkához látott – elmosogatott, majd újabb adag palacsintát kezdett készíteni.
Jack kilépett rejtekhelyéről. – Várj! Kérlek, ne menj el. Nem bántalak – mondta óvatosan. – Csak szeretném tudni, miért teszed ezt.
A nő ijedten fordult meg. Az arca halványan ismerősnek tűnt, de Jack nem tudta hova tenni.
– Ismerjük egymást? – kérdezte bizonytalanul.
A nő tétován bólintott, de mielőtt válaszolhatott volna, Emily és Lilly hangja hallatszott az emeletről: – Apa, hol vagy?
– Ne menj el, kérlek – folytatta Jack. – Csak beszélni szeretnék veled. Hozom a lányokat.
A nő rövid habozás után bólintott. Jack lehozta Emilyt és Lillyt, és mindannyian az asztal köré ültek.
– Clara vagyok – kezdte a nő bizonytalanul. – Két hónapja mentetted meg az életemet.
Jack értetlenül ráncolta a homlokát, miközben próbált emlékezni.
– Az út szélén feküdtem – magyarázta Clara –, teljesen kimerülve, kiszáradva, remény nélkül. Senki sem állt meg, csak te. Kórházba vittél, és gondoskodtál rólam. Nem volt alkalmam megköszönni, ezért kiderítettem, hol élsz, és így akartam meghálálni.
Jack lassan kezdett emlékezni a kétségbeesett nőre, akinek segített. – Már emlékszem – mondta halkan.
Clara hangja elcsuklott, amikor folytatta: – A férjemmel jöttem Amerikába, de elhagyott és kifosztott. Mindenem odalett. A kedvességed adott új reményt. Segítettél elindulni, és azóta találtam munkát. Most a fiam visszaszerzéséért küzdök. De nem tudtam elfelejteni, amit értem tettél.
Jack mélyen megindult. – Clara, nagyra értékelem, amit tettél. De titokban belopózni nem helyes. Ha segíteni akarsz, csináljuk ezt nyíltan, őszintén.
Emily mosolyogva így szólt: – Köszönjük a palacsintát! Isteni volt!
Clara meghatottan elmosolyodott. – Örülök, hogy ízlett, kicsim.
– Mi lenne, ha hivatalosan is csatlakoznál hozzánk reggelire? – javasolta Jack. – Semmi titkolózás, ismerjük meg egymást.
Clara rövid habozás után halványan elmosolyodott, és bólintott. – Örülnék neki.
Innentől kezdve Clara szerves része lett az életüknek. Elmesélte harcait és álmait, Jack pedig minden tőle telhető segítséget megadott neki. Emily és Lilly azonnal a szívükbe zárták, Jack pedig meglepő vigaszt talált Clara jelenlétében.
Ami egy titokzatos gesztussal kezdődött, mély barátsággá, majd talán egy új, reménnyel teli fejezetté alakult mindannyiuk számára.
