Úgy tűnt, mintha a sors egy próbát akarna elémi állítani. Évekkel ezelőtt már elfogadtam az egyedüllétet, de valami megmagyarázhatatlan történt, és elkezdtek furcsa dolgok zajlani a házamban.
Eleinte azt hittem, hogy csupán egy trükk, valami rossz vicc a túlvilágról, egy utolsó szellemüzenet a férjemtől. De egyre inkább biztos lettem benne, hogy a magyarázat nem lehet ilyen egyszerű.
Most 62 éves vagyok, és már 15 éve özvegy. A fiam régóta elhagyta a szülői házat, és külföldön él. De most, az utóbbi hetekben valami egészen szokatlan kezdett történni.
Először még próbáltam az öregedésre fogni – talán elfelejtettem valamit, vagy elnéztem valamit. De ahogy teltek a napok, már nem tudtam figyelmen kívül hagyni a titokzatos jelenségeket.
Egy este épp a konyhában készültem vacsorázni, amikor észrevettem, hogy egy szék, ami mindig is az étkezőben állt, most a nappaliban hever, mintha ott sem lett volna azelőtt.
Egy másik napon egy régi fénykép bukkant fel a konyhapulton – olyan kép, amit évek óta nem láttam. Mindez mintha valami tréfát űzne velem, de mégsem tudtam nevetségessé tenni a helyzetet.
Elhatároztam, hogy kiderítem, mi zajlik. Minden este, mielőtt aludni mentem, lefotóztam a szobákat, hogy reggel összehasonlíthassam őket. És hamarosan bebizonyosodott, amitől féltem:
a bútorok nemcsak más helyeken voltak, hanem egészen más szobákba kerültek. És nem volt többé tagadható, hogy valami különös történik.
A félelem lassan eluralkodott rajtam. Éjszakákon át ébren feküdtem, figyelve minden apró zajra. De a ház csendes maradt.
Úgy döntöttem, hogy nem hagyhatom annyiban. Felszereltem kamerákat minden helyiségben: a nappaliban, a konyhában, a folyosón és a hálószobámban. Kicsit primitívek voltak, de mindent megtettem, hogy végre válaszokat találjak.
Az első napokban nem láttam semmi szokatlant. Néha egy-egy árnyék, vagy egy macska futott át a képen, de a hetedik napon valami olyasmi történt, amit nem hittem volna.
A nappali kameráját visszanézve megdermedtem. A képkockában egy férfi jelent meg, teljesen feketébe öltözve, és úgy mozgott, mintha tudná, hogy hol vannak a kamerák.
Az arcát maszkkal takarta. A házamban járt, miközben én nem voltam otthon. Amikor vásárolni mentem, vagy reggelente, amikor egy pillanatra elhagytam a házat.
A pánik elkezdett eluralkodni rajtam. Azonnal felhívtam a rendőrséget. Amikor megnézték a felvételt, ők is elborzadtak. «Több járőrt küldünk a környékre,» mondta az egyik tiszt. «De míg el nem kapjuk a tettest, legyen rendkívül óvatos. Zárja be az ajtókat és ablakokat.»
Bólintottam, de valahol mélyen tudtam, hogy ez nem elég. Többet kell tennem.
Így a rendőr tanácsára azt javasoltam, hogy napközben hagyjam el a házat, de a közelben maradjak, hogy élőben figyelhessem a kamerák felvételeit. Ha a férfi megjelenne, azonnal értesíthetném a rendőrséget.
Másnap összepakoltam, mintha vásárolni mennék, de ahelyett, hogy elhagytam volna a házat, egy kávézóba ültem, és figyeltem a laptopomon a kamerák élő közvetítését. Órák teltek el eseménytelenül, míg egyszer csak a ház ajtaja halkan kinyílt.
A szívem majdnem kiugrott a helyéről.
A betörő ott állt, a folyosón, feketébe öltözve. Rémülten előrántottam a telefonom, és hívni kezdtem a rendőrséget: „Itt van… most van a házban.”
A tiszt ígérte, hogy hamarosan ott lesznek, miközben én továbbra is a képernyőt figyeltem. A férfi végigjárta a házamat, elmozdította a bútorokat, kinyitotta a fiókokat, és régi fényképalbumokat hozott elő.
Amikor belépett a hálószobámba, és elővett egy régi pulóvert a férjemtől, mintha ki akarná próbálni, aztán hanyagul a földre dobta, mintha gúnyt űzne velem.
Ahogy épp el akart távozni a szobából, hangos kopogás hallatszott az ajtón – megérkeztek a rendőrök! Láttam, hogy a férfi megdermedt, majd a hátsó ajtó felé rohant. A rendőrök berontottak a házba, és üldözték őt.
Amikor elérte a kertet, próbálkozott elmenekülni, de már túl késő volt. A rendőrök elkapták.
Bámultam a laptopot, mintha egy filmet néztem volna. Amikor a rendőrök levették a férfi maszkját, ráeszméltem, hogy ő nem más, mint a fiam.
A fiam, akit húsz éve nem láttam, és akivel azóta sem tartottam kapcsolatot. Az arca vad, őrült tekintettel nézett rám, miközben próbált kiszabadulni.
„Miért, Trevor?” – suttogtam, miközben megpróbáltam megérteni, mi történik. „Miért tetted ezt?”
Keserű nevetéssel válaszolt: „Miért? Mert elfelejtettél! Nincs semmim!” Kétségbeesetten próbált kiszabadulni a rendőrök kezei közül. „Pénzre volt szükségem, miközben te itt ülsz egyedül ebben a nagy házban!”
Ekkor már nem bírtam tovább. Elfordultam, és a könnyek homályosították el a látásomat. Éveken át azon tűnődtem, mit rontottam el anyaként, és most itt volt ez: a saját fiam, aki pénzért kínozott engem?
Pár nap múlva a rendőrség telefonált. A fiam mindent bevallott. Hatalmas adósságba keveredett, és már nem tudott más módot találni, hogy megoldja.
Elhatároztam, hogy kifizetem az adósságait – nem miatta, hanem hogy végleg véget vessek ennek az életemet megnyomorító rémálomnak. Mert ő még mindig a fiam volt, bármennyire is fájt.
Visszavontam a vádat, de kértem, hogy legyen ellene távoltartási végzés.
De világossá tettem neki: „Soha többé ne keresd meg, Trevor. Ha bárminemű kapcsolatba lépsz velem, azonnal a börtönben végzed! Apád annyira csalódott volna benned… már nem vagy az én fiam.”
Letettem a telefont, és olyan ürességet éreztem, amit korábban soha. A férjem elvesztése volt az életem legnagyobb fájdalma, de ez… ez a fájdalom már szavakkal sem volt kifejezhető.