Ellie teljes bizonyossággal hitte, hogy férje, Eric üzleti úton van. Ám amikor kisfia, Max, szinte mellékesen megjegyezte, hogy látta Ericet a szomszédasszony pincéjében, Ellie világa darabokra hullani látszott.
Ami hétköznapi reggelként indult, gyorsan az ismeretlen rejtélyek éjszakájává vált – és egy olyan felfedezéssé, amely alapjaiban rengette meg Ellie házasságáról alkotott képét.
Eric hajnalban indult, vállán az utazótáskájával, és arcán azzal a könnyed mosollyal, amit minden induláskor viselt.
– Péntekig, szívem – búcsúzott, és lágy csókot nyomott Ellie homlokára, mielőtt távozott.
Ellie visszamosolygott rá, és rutinszerűen folytatta a napját. Ám Max ártatlannak tűnő megjegyzése mindent felkavart.
– Anya, miért lakik apa Jenkins néni pincéjében?
Ellie keze megállt a csésze felett, gondolatai megdermedtek, akár a tél hideg lehelete az ablaküvegen.
– Mit mondtál? – kérdezte elhaló hangon.
– Láttam őt – válaszolta Max könnyedén, miközben vidáman majszolta a reggeli gabonapelyhét. – A táskájával bement Jenkins néni pincéjébe.
Ellie szívverése a torkában dobogott. Jenkins néni, az idős, jóindulatú szomszédasszony, egyáltalán nem olyan ember volt, akivel Ericnek bármi dolga lehetett volna.
Ez a megjegyzés Ellie fejében egész nap kísértetként bolyongott. Az aggodalom, mint valami kúszónövény, beférkőzött minden gondolatába, és éjszakára már a szívét is szorította.
Miután Maxet este ágyba fektette, Ellie egy pillanatnyi habozás után kabátot húzott, és kilépett a fagyos éjszakába.
– Ez nevetséges – suttogta magának, de a lábai mintha önálló életet éltek volna, és a szomszéd ház felé vitték.
A pinceablak halvány fényt ontott magából, az üveg pedig belülről bepárásodott. Ellie közelebb hajolt, és ujjával letörölte a nedvességet.
A látvány, amit meglátott, lélegzetvételét is elvette. Eric ott ült egy rozoga kanapén, kényelmesen elmerülve a telefonjában, mintha teljesen megfeledkezett volna a világról.
Ellie-ben a harag, akár egy vihar, hirtelen erővel támadt fel. Azonnal a pinceajtóhoz sietett, és dühödten lenyomta a kilincset.
– Eric! – kiáltotta, hangja remegett az indulatoktól.
Eric úgy pattant fel, mintha villám csapott volna bele. Telefonja kicsúszott a kezéből, és tompán koppant a földön.
– Ellie? Mit keresel itt? – kérdezte, arcán a döbbenet fátylával.
– Én is kérdezhetném ugyanezt! – csattant fel Ellie, szemeiben szikrázó haraggal. – Azt mondtad, üzleti úton vagy, és most itt talállak Jenkins néni pincéjében? Mi folyik itt?
Eric zavartan állt, szemét lesütve, miközben idegesen a tarkóját vakarta.
– Ellie, ez nem az, aminek tűnik – kezdte, de Ellie nem tágított.
– Akkor magyarázd meg! – követelte, karjait összefonva.
Eric sóhajtott, és végül halk, bűnbánó hangon megszólalt: – Egy projekten dolgoztam… neked.
– Nekem? – Ellie hangjából kiérződött a szkepticizmus. – Ez aztán egy nagyszabású projekt lehet.
– Egy műhelyt készítettem – vallotta be Eric. – Egy helyet, ahol végre kiteljesítheted a szabás és varrás iránti szenvedélyedet. Egy zugot, ami csak a tiéd.
Ellie szavai elakadtak. Csak bámulta a helyiséget. A félig kész falak, az új varrógép, az üresen tátongó polcok – mind arról árulkodtak, hogy Eric szándéka őszinte volt.
Ekkor az ajtó halkan kinyílt, és Jenkins néni jelent meg, kezében egy tálca frissen sült keksszel.
– Ó, nem akartam megzavarni – mosolygott a szomszédasszony. – Eric igazán sokat dolgozott ezen. Szerette volna meglepni magát.
Ellie szeme sarkában könnyek gyűltek, és halkan felnevetett.
– Te tényleg bolond vagy – mondta, hangjában most már kedvességgel vegyülő hitetlenséggel.
Eric bűnbánóan, de szeretetteljesen nézett rá. – Tudom. De mindent érted teszek.
Ebben a pillanatban Ellie minden kételye és félelme elszállt. Rájött, hogy Eric ugyanaz az ember, akit valaha megszeretett: az a férfi, aki bármit megtett volna, hogy boldoggá tegye.
Az éjszaka végén, miközben kéz a kézben sétáltak haza, Ellie szívét a hála és a szeretet érzése töltötte el. A meglepetés nem úgy alakult, ahogy Eric tervezte, de valami sokkal értékesebbet nyújtott: egy új szövetséget, amely még szorosabbra fűzte kapcsolatukat.