Három hónap telt el, mióta Mia utoljára beszélt az édesanyjával, aki minduntalan azt hajtogatta, hogy jobb, ha a felújítások idejére otthon marad.
De Mia, mintha megérezte volna, hogy valami nincs rendben, nem tudta megmagyarázni, miért, de a szavai üresek voltak, mint a szél, amely nem talál célba.
Aznap reggel, amikor elhatározta, hogy titokban visszatér, egy furcsa érzés ölelte körbe. A levegő sűrű volt, mintha az egész világ nyugtalanul lélegzett volna.
Az üres, kihalt utcák, a szürke égbolt mind-mind még inkább felerősítették a bennük lappangó aggodalmat. Ahogy közeledett a házhoz, amit valaha a gyermekkora biztonságos menedékeként ismert, a szíve egyre hevesebben vert.
„Ne gyere, nincs semmi, amit látnod kellene” – ezt mondogatta mindig az édesanyja. De Mia nem bírta tovább. Valami elfojtott titok lappangott az édesanyja szavai között, és ő úgy döntött, hogy szembenéz vele.
Amikor megérkezett, az első dolog, ami feltűnt neki, az volt, hogy a kert olyan elhanyagolt, mint egy varázslat nélküli világ.
A régen szép, gondosan ápolt fűt a gaz nyelte el, a virágok lehervadtak, és a rózsák, amelyek édesanyja büszkeségét képezték, szinte teljesen kiszáradtak.
A ház körül már nem az a meleg otthonos légkör lengedezett, hanem valami hideg, távoli érzés, mintha elhagyta volna azt, amit szeretett.
„Ez nem az én anyám” – motyogta Mia, miközben kiszállt az autóból, és valami dermedt borzongás futott végig a gerincén.
A ház ajtaja nyitva volt. Feloldva. Az ajtó soha nem maradt nyitva. Az ajtó, ami mindig is a család védelmét, a biztonságot jelentette. A levegő fagyos csöndje mégis azt sugallta, hogy valami rossz történt.
Belépett.
A ház, mintha megállt volna az időben. A csend súlyosabb volt, mint bármi, amit valaha is tapasztalt. Nem volt semmi, amit egy felújítástól várni lehetett volna: sem por, sem zaj, sem festékfoltok, sem eszközök.
Csak egy szinte üres, hideg tér, mintha az egész ház elfelejtette volna a múltat. A levegő furcsán fertőtlenítő szagú volt, mintha mindent elmostak volna, de közben mindennek elveszett volna az egyénisége.
„Anya?” – szólt a hangja szinte észrevétlenül a levegőbe.
Néma válasz.
Szeme végigsiklott a szobán, és megakadt egy fényképen, ami a falon lógott. A kép egy régi nyári napot örökített meg: ő és az édesanyja, boldogok voltak, amint együtt nevetnek a tengerparton.
De valami nem stimmelt. A kép üvege tele volt ujjlenyomatokkal, mintha valaki próbálta volna megérinteni őket, valami kétségbeesett sóhajjal, mintha el akarta volna elérni azt, amit már nem lehet visszahozni. Valami rémisztő érzés lappangott a levegőben.
„Anya?” – most már hangosabban, határozottabban szólt.
De semmi.
Ekkor egy halk nyikorgás hallatszott fentről. Mia megdermedt. A szíve a torkában dobogott, és a lépcsők felé indult, mintha valami elkerülhetetlen hívás irányította volna.
Amikor felért, a folyosó olyan csendes volt, hogy szinte elfelejtette, hogy léteznek hangok. A lábai súlyosan léptek a padlón, minden egyes lépés olyan volt, mintha az egész ház figyelné.
Minden szoba titokban rejtette a múlt fájdalmait. Ahogy a szobához ért, szinte nem merte megérinteni a kilincset. A levegő vágó hidege, a belső félelem súlya egyre nagyobb lett, ahogy a keze megérintette.
Amikor benyitott, az édesanyja ott feküdt, magányosan, a szoba közepén. Egy idegen teste. A haját kendő takarta, szemei kimerültek, és a bőre olyan sápadt volt, mint a halottaké. Nem ismerte fel. Ő volt, de mégsem. Egy olyan nő feküdt ott, akit csak a fájdalom formált.
„Mia?” – a hangja olyan halk és törékeny volt, mintha a szél hozta volna.
„Nem kellett volna idejönnöd” – suttogta.
Mia állt ott, a világ mintha megállt volna körülötte. „Anya… mi történt?”
Az édesanyja szemei keresztül néztek rajta, mintha már egy másik világban lettek volna. „Nem akartam, hogy így tudd meg…” – suttogta, mintha minden egyes szót bánattal mondott volna.
„Mi történt, anya?” – a hangja összeszorult, a félelem és a fájdalom keveredett benne.
Az édesanyja remegő keze megkereste a lányát. „Rákos vagyok, Mia” – suttogta, és Mia szívébe szúrt a valóság éles pengéje.
Rák. A szó olyan hidegen cseng, hogy a szobát egy pillanat alatt betöltötte a ki nem mondott igazság. Az édesanyja hónapokig titkolta, és most Mia érezte, hogy elhagyta őt minden lehetőség, hogy segítsen.
„Miért nem mondtad el?” – Mia hangja megtört. Az érzés, hogy mindent elmulasztott, szinte letaglózta. „Miért nem kértél segítséget?”
„Nem akartalak megterhelni, kicsim…” – válaszolta az édesanyja, szemeiben könnyek gyűltek. „Te is annyira elfoglalt vagy, azt hittem, egyedül is kibírom…”
Mia megrázta a fejét. „Azt hitted, egyedül elég leszel? ANYA! Én a lányod vagyok, ott kellett volna lennem!”
Az édesanyja könnyei végleg kicsordultak, és reszketve szólt: „Azt akartam, hogy megóvjalak, Mia. A fájdalomtól, mindentől, ami itt vár.”
Mia az ágyra lépett, átölelte őt, és így suttogta: „Nem kell megóvnod engem. Itt vagyok. Mi ezt együtt végigcsináljuk.”
A következő hetekben Mia visszaköltözött a házba, hogy a lehető legtöbb időt töltse édesanyjával. A napok az együtt töltött pillanatokból álltak – nevetésből, sírásból és az emlékek összegyűjtéséből, mintha egy másik időben éltek volna.
De amikor elérkezett az elkerülhetetlen búcsú, Mia ott volt, és amikor édesanyja utolsó szavait suttogta: „Sajnálom… Mindent ígértem, de semmit sem tettem…”
Mia a füléhez hajolt, megfogta a kezét, és így suttogta: „Mindig is mindent megadtál nekem. Soha nem hibáztál.”
Édesanyja egy utolsó gyenge mosolyt küldött neki, majd szemei örökre bezárultak.
„Szeretlek, Mia” – suttogta még egyszer.
Mia szorosan tartotta őt, miközben a szívét elöntötte a szeretet és az emlékek, amit a legnehezebb pillanatokból hozott magával. Mert most már tudta: az igaz szeretet az, ami megmarad, akkor is, ha minden más szétfoszlik.
