Soha nem fogom elfelejteni azt a napot.
Már mélyen éjjel volt, amikor Eszter felkapta a kabátját, megcsókolt a homlokomon, és lágy hangon azt mondta:
— Mindjárt visszajövök, csak pelenkát hozok.
Lili, a kislányunk, még nagyon pici volt, és az életünk nyugodt, egyszerű volt. Eszter szerető édesanya volt, gondoskodó, és mindig ott állt mellettem.
Semmi sem utalt arra, hogy katasztrófa fenyeget.
Elment… és soha nem tért vissza.
Vártam egy órát, aztán kettőt, végül az egész éjszakát. Pánikban hívtam minden kórházat, segítséget kértem a rendőrségtől, és felkerestem mindenkit, akit ismertünk.
Három nappal később megtalálták az autóját – elhagyatottan és üresen egy szupermarket parkolójában. Semmi erőszakra utaló nyom, semmilyen üzenet, semmi. Egyszerűen eltűnt.
A rendőrség nem talált egyetlen nyomot sem. Voltak, akik azt gondolták, hogy saját akaratából távozott, mások bűncselekményt sejthettek. Én… már nem tudtam, mit higgyek.
Tizenöt év telt el.
Megtanultam nélküle élni. Lili gyönyörű, magabiztos fiatal nővé cseperedett, de sosem tette fel azt a kérdést, hogy mi történt az édesanyjával.
— Szerinted él még? – kérdezte időnként.
Soha nem tudtam neki világos választ adni.
Aztán, múlt héten, megtörtént.
Egyszer csak ott állt előttem – így, egyszerűen – a szupermarket polcai között.
Megdermedtem.
Mintha az idő megállt volna. Alig változott – a haja még mindig az a barna sűrűségű, csak néhány szürke szál jelent meg benne,
a szemei, amelyek mindig annyira szeretetteljesen néztek rám, még mindig azok voltak… De valami mégis más volt.
Valami idegen, ismeretlen volt a tekintetében.
Amikor meglátott, remegett a keze – majdnem elejtette a levet.
És az első, amit mondott, az volt:
— Meg kell bocsátanod.
Kérdések özöne öntötte el a fejemet.
— Bocsátani?! Egyszerűen eltűntél, egy kisgyerekkel hagytál magamra! Hol voltál?
Eszter lehunyta a szemét és mély levegőt vett, mintha összeszedné magát, hogy elmondja az igazságot.
— Kérlek, hallgass meg.
Egyszerűen ott álltam, és figyeltem, teljesen túlterhelve az érzésektől, amelyek bennem épültek.
Elővette a telefonját, gyorsan keresett valamit, és megmutatta nekem a képet.
A kijelzőn ő volt látható – sápadtan, egy kórházi ágyon fekve, vékony csövekkel a karjában.
Hideg borzongás futott végig rajtam, ahogy néztem a képet.
— Mi…?
— Nem hagytalak el. Elraboltak.
Elkezdte mesélni a történetét.
Abban az este, amikor elindult pelenkát hozni, egy férfi lépett oda hozzá. Barátságosan megkérdezte tőle az utat, mosolygott, és ártalmatlannak tűnt. Aztán… minden elsötétült.
Egy idegen helyen ébredt – egy ablak nélküli szobában, az egyetlen fény egy gyenge izzó volt a plafonon.
Fogalma sem volt róla, miért tartják fogva, vagy mit akarnak tőle. Az escape próbálkozások rendre kudarcot vallottak. De az egyetlen, ami megakadályozta, hogy elveszítse az eszét, az a gondolat volt, hogy Lili ott van.
— Minden nap rátok gondoltam. Arra, hogy segítesz Lilinek járni, hogy hogyan nő fel…
Bezártam a szemem egy pillanatra. Nem tudtam eldönteni, mi a borzasztóbb – elveszíteni őt, vagy azt a szörnyű felismerést, hogy ő mindezeket az éveket fogságban töltötte.
— Hogyan élted túl? – kérdeztem végül, alig hallható hangon.
Eszter rágta az ajkát.
— Egy nap kevesebb őr volt. Valaki segített elmenekülni. Kórházba vittek.
Hosszú időbe telt, mire felépültem. Azt hittem, sosem térhetek haza… hogy ti már nem vagytok itt.
— Miért nem kerestél minket?
Egy halk sóhajtás szökött ki belőle.
— Féltem. Féltem, hogy utálni fogsz. Féltem, hogy Lili már nem akar látni.
És így álltunk ott, a tészta polcai között, és közöttünk ott volt 15 év fájdalmas távolsága.
— Hol élsz most? – kérdeztem végül, suttogva.
— Egy női menhelyen, – mondta, és leengedte a tekintetét. – Nincs senkim… csak ti.
Mély levegőt vettem.
— Lilinek tudnia kell.
Amikor Lili meglátta az édesanyját, mozdulatlanul megállt.
Néhány másodperc telt el… majd sírva borult az anyjába.
Mindketten sírtak, én pedig tehetetlenül néztem őket.
Tudtam, hogy az elveszett 15 évet sosem találhatjuk meg.
De talán, csak talán, egy új kezdett kaphatunk.
És ez volt az egyetlen helyes döntés.
