A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból, miközben a bejárati ajtó felé rohantam. Tizenöt perc. Ennyi időm volt. Az adrenalin hirtelen megemelte a pulzusom, és gyorsabban futottam, mint valaha.
A lábaim alig bírták a tempót, a levegő nehéz volt, de nem állhattam meg. Az ablakhoz érve egy villámgyors pillantás a környékre: minden csendes, mintha a világ egy pillanatra megállt volna. Szerencsére a szomszédok nem figyeltek.
Olyan halkan hajoltam le, mintha a légzés is túl hangos lett volna, és épp a párkányra pillantottam, hogy belesek a szomszéd nappalijába. A szoba tökéletesen átlagosnak tűnt, semmi különös, mégis valami vonzott.
Mike háttal állt nekem, kezében a fényképezőgéppel, mintha egyetlen pillanatról sem akarna lemaradni. Minden mozdulata ügyes, precíz, a szenvedély egy apró részlete.
Jill szemben állt vele, és egy olyan mosolyt adott, amit nem lehetett félreérteni – a szeretet mélyebb, mint bármi más.
De ekkor… egy hirtelen mozdulat a szoba peremén. Valami, ami azonnal megragadta a figyelmem, szinte alig látható, mégis annyira figyelmet követelő.
A szívem hevesebben kezdett verni. Nem akartam észrevenni, de már nem volt menekvés. Mike megfordult, és szembenéztünk.
„Valaki van ott!” kiáltotta Jill, a hangja szinte szétzúzta a csendet, és ezzel minden álmom szertefoszlott.
„Ez nem lehet!” pörögtek a gondolatok a fejemben. „Miért csináltam ezt?” A gyomrom görcsbe rándult, és pánik öntötte el az egész testemet. Mi lesz most? Vajon megláttak? Hívják a rendőröket? Megszorult a torkom, ahogy pánikba estem.
Kétségbeesetten pördültem meg, és mint egy árnyék, szinte kirohantam a házamból. A lábaim alig értek a földhöz, ahogy megragadtam az ajtót és végigszántottam a zárat.
A csend olyan súlyos lett, hogy az mindent elnyelt. Szinte nem is hallottam a szívem zakatolását, annyira zúgott a fejem.
Másnap reggel a szél is megállt, amikor egy ismerős, kemény kopogtatás zúgott át a csendes levegőn. A gyomrom összeszorult. Egy pillantás a kukucskálón, és ott állt: Mike.
A kezében egy boríték, amit szinte ünnepélyesen bontott fel. Egy fénykép került elő – az én fényképem.
„Kifejtenéd ezt?” kérdezte, miközben egy szinte undorítóan nyugodt mosoly játszott az ajkán, mintha egy kis titkot rejtegetett volna.
Megdermedtem. A szó alig jött ki a torkomon, csak a szégyen öntött el, ahogy összeszedtem magam. De Mike nem várt választ. A szavaiban nem harag volt, hanem egyfajta kíváncsiság, amit nem tudtam hová tenni.
„Minden nap fényképezem Jill-t,” mondta csendesen, de a szavak súlya ott volt mindegyikben. „Ez a saját módunk, hogy kifejezzem neki, mennyire fontos nekem.”
A szavai mélyebben érintettek, mint bármi, amit valaha hallottam. Valahol egyszerűek voltak, mégis olyan erősek, hogy egy új megértésre világítottak rá.
Az igazi szeretet nem a nagy, harsány gesztusokban rejlik, hanem a minden nap ismétlődő, egyszerű dolgokban. Azokban a pillanatokban, amiket mi magunk is elfelejtünk időnként.
„Nem kell többet kémkedned,” mondta végül egy fanyar mosollyal. „Jöjj át, ha szeretnél.”
Ekkor értettem meg, hogy a kíváncsiság, ami egy apró pillanattal kezdődött, egy életre szóló tanulsággá vált: hogy néha nem csak titkokat keresünk, hanem magunkról is többet megtudunk, mint amit bárki is szeretett volna.
