Marta mindig is a vidéki életre vágyott – nyugalomra, természetre és békére.
Vásárolt egy kis, romos házat, amit saját kezűleg renovált, hogy egy olyan helyet alakítson ki, ahol végre nyugodtan pihenhet.
Ám a családja egészen más tervekkel érkezett. Zsebében a friss kiflikkel jöttek, mintha egy all-inclusive hotelbe érkeznének, és Marta otthonát egy végtelenül látogatott vendégházzá alakították.
Marta, aki már belefáradt a városi élet zűrzavarába, végre rátalált az elbűvölő, de leromlott vidéki házra.
Azt képzelte, hogy egy olyan helyen fog élni, ahol a csendet és a természetet csak a madarak csicsergése szakítja meg.
Sok munka, szeretet és odaadás révén új életet lehelt a régi házba, virágokat ültetett a kertbe, és minden szobát úgy rendezett be, ahogyan mindig is szeretett volna.
A nyugodt élet álma kézzelfoghatóvá vált. Ám hamarosan kiderült, hogy a családja egészen máshogy látja a dolgokat.
Eleinte csak ritka látogatások voltak – a bátyja egy hétvégére, a nagynénje egy kis friss levegőre érkezett a vidékre.
Marta örömmel osztozott új életén a rokonokkal.
De nemsokára mindez kellemetlen irányt vett, és a vidéki paradicsoma egy all-inclusive programot kínáló szállodává vált.
„Látogatás kiflivel”, ahogy Marta tréfásan nevezte, már normává vált.
A rokonok spontán érkeztek, a „hozott kiflikkel a kezükben”, és egy teljes körű kiszolgálást vártak – reggelit, ebédet, vacsorát, ruhákat mosni, és folyamatos túrákat a környéken.
Az álomház egyre inkább egy panziónak tűnt, és Marta egyre inkább a békét keresve vágyott arra a nyugalomra, amit eredetileg meg akart találni.
Egy napsütéses vasárnap délután Marta egy hosszú munkás nap után végre pihenni szeretett volna a kertjében.
De abban a pillanatban, amikor le akart telepedni, észrevette a unokahúga autóját az udvaron.
„Helló Marta! Úgy döntöttünk, hogy itt töltjük a hétvégét!“, kiáltotta a nagynénje, miközben férjével és két gyermekével már kipakolták a bőröndöket.
Marta érezte, hogy valami belül felrobban benne. „Talán előre szóltatok volna, hogy jöttök?“, próbálta kérdezni, miközben igyekezett visszafogni a dühöt a hangjában.
„Jaj, Marta, hát mit számít! Egyedül élsz, bőven van hely!“, válaszolta a nagynénje, mintha semmi sem történt volna.
És ekkor Marta elérte a tűréshatárát. Eleged volt a váratlan látogatásokból és a rá nehezedő felelősségből.
„Elég! Ez az én otthonom, nem egy hotel! Egy olyan helyet akartam, ahol nyugalomra találok, és ti meg csak azt várjátok, hogy kiszolgáljalak titeket!“
A nagynénje meglepetten bámult rá. „Mi történt veled? Mindig olyan vendégszerető voltál! Senki sem kért tőled túl sokat…“, próbálta védeni magát.
De Marta nem hagyta annyiban. „Nem kértetek sokat?! Minden héten jön valaki előre bejelentés nélkül! Van nekem is életem, tudjátok? Nem vagyok a háziasszonyotok!“ A vita egyre hevesebbé vált, és sértő szavak röpködtek.
A nagynénje emlegette a régi szívességeket, Marta pedig felidézte azokat az alkalmakat, amikor saját terveiről mondott le, hogy csak a család kedvében járjon. A feszültség szinte tapintható volt.
A váratlan csendben, amikor a harag már lassan lecsillapodott, a nagynénje végül halkan azt mondta: „Tudod, Marta? Nem csak szórakozni jövünk ide…
A házasságunk már összeomlott, és a te otthonod az egyetlen hely, ahol még normális családnak érezzük magunkat.“
Ezek a szavak olyan hatással voltak Martára, mintha hideg zuhany érte volna. Hirtelen minden értelmet nyert.
A nagynénje és férje mindig is feszültnek tűntek, de Marta sosem gondolta volna, hogy a problémáik ennyire komolyak.
Fájdalmas bűntudat öntötte el, de közben tudta, hogy határt kell szabnia – még ha ez azt is jelenti, hogy saját családját kell megbántania.
Végül mindketten leültek, és próbálták megtalálni a megoldást.
Marta rájött, hogy a látogatások nem a kiflikről vagy a kiszolgálásról szóltak, hanem arról, hogy a családja számára a háza lett az a menedékhely, ahol a saját problémáik elől menekültek.
De vajon elég indok-e ez ahhoz, hogy mindig feláldozza a saját szükségleteit és határait?
