A nyaralás, amely örökre megváltoztatta az életem
Ola és én elválaszthatatlanok voltunk.
Végtelen éjszakákon át nevettünk a legbutább dolgokon, egymás vállán sírtunk a szerelmi csalódásaink miatt, és tudtuk, hogy bármi történjen is, mindig számíthatunk egymásra. Ő volt az a barát, akire vakon rábíztam volna az életem.
Ezért, amikor felvetette az ötletet, hogy menjünk el együtt egy álomnyaralásra, nem volt okom kételkedni benne.
— Egy egzotikus sziget, egy luxusüdülő, és képzeld, én állok mindent! — mondta csillogó szemekkel.
A gondolat, hogy valami ennyire tökéletes történhet velem, szinte túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.
És mint kiderült, valóban az volt.
Egy különös érzés
Bár próbáltam izgatottan készülődni, valami belül motoszkált bennem, valami apró, alig észrevehető, mégis nyugtalanító érzés.
Ola túl titokzatos volt. Kerülte a részleteket. Amikor megkérdeztem, melyik szállodában szállunk meg, vagy milyen programokat tervezett, csak mosolygott és legyintett.
— Bízz bennem, minden a legnagyobb rendben lesz!
Egy ponton azon kaptam magam, hogy a bőröndöm fölött állok, kezeim tétován a ruhák fölött lebegnek, mintha a megérzéseim figyelmeztetnének: Ne menj.
De figyelmen kívül hagytam őket.
Végül is Ola volt az. A legjobb barátom. Hogy is gondolhatnék bármi rosszat róla?
A reptéri találkozás
Amint megérkeztünk a reptérre, a nyugtalanságom felerősödött.
Ola idegesen nézelődött körbe, mintha valakit keresne. Az ujjaival a telefonja szélét piszkálta, és láttam rajta, hogy valamit rejteget.
És akkor megláttam őt.
A férfit, akiről Ola mindig azt mondta, hogy „már csak egy rossz emlék”.
Paweł.
A volt szerelme. Az, aki összetörte a szívét, akiről esküdözött, hogy soha többé nem akarja látni. És most ott állt, közvetlenül előttünk, egy féloldalas, mindentudó mosollyal az arcán.
A gyomrom görcsbe rándult.
— Mi folyik itt? — kérdeztem Olától, de ő csak lesütötte a szemét.
— Nyugi… majd mindent elmagyarázok.
De nem kellett semmit sem elmagyaráznia. Az arcára volt írva az igazság.
A felismerés
Nem bírtam tovább.
— Ola, azonnal mondd el, mi történik! — követeltem, hangom keményebb volt, mint valaha.
Láttam rajta, hogy küzd magával. Egy pillanatra még reménykedtem benne, hogy azt fogja mondani: félreértettem az egészet. Hogy Paweł csak véletlenül van itt.
De nem ezt mondta.
— Ő fizette az utazást — vallotta be végül.
A szavak jeges pengékként vágódtak belém.
— Mi?!
— Tartozott nekem. Megalázott, összetört, és azt hitte, hogy ennyivel megúszhatja. Most visszafizet.
Ekkor értettem meg. Ez nem egy baráti utazás volt. Nem egy közösen megélt álom.
Ez bosszú volt.
Ola egy terv részeként rángatott magával. Egy tervbe, amelyben én csupán egy báb voltam.
És hirtelen minden világossá vált.
A döntés
A bőröndöm fogantyúját szorosabban markoltam. Egyetlen másodperc alatt eldöntöttem, mit kell tennem.
— Én ebből nem kérek — jelentettem ki, és hátrébb léptem.
Ola döbbenten nézett rám.
— De…
— Nem — szakítottam félbe. — Nem fogok részt venni ebben a szánalmas bosszúhadjáratban.
A reptéri hangosbemondó éppen akkor szólalt meg, amikor sarkon fordultam. Az egyik járat utasait szólították a kapuhoz. A járatéit, amely visszavihetett volna oda, ahová igazán tartoztam.
Anélkül, hogy visszanéztem volna, odaléptem a jegypénztárhoz.
Nem érdekelt többé sem az álomnyaralás, sem az egzotikus sziget, sem a pálmafák.
Csak a szabadságom érdekelt.
Ola ott maradt Pawełlel, és én tudtam, hogy ezzel nem csak egy utazásnak, hanem egy barátságnak is vége szakadt.
Mert a bizalom olyan, mint egy törékeny kristály. Ha egyszer eltörik, már soha többé nem lesz ugyanolyan.
Most, hónapokkal később, néha elgondolkodom: vajon tényleg végig hitt abban, hogy jól cselekszik? Vajon tényleg azt gondolta, hogy egy bosszúval helyrehozhatja a múltat?
De még ennél is jobban érdekel: te mit tettél volna a helyemben?
Maradtál volna? Vagy te is inkább a szabadságot választottad volna?
