Marcin rossz kedvvel tartott hazafelé. A gyárban ismét elbocsátásokat jelentettek be, és a fizetése még alacsonyabb lesz, mint szokott lenni.
Csak azon járt az esze, hogyan fogja elmondani a családjának, hogy a következő hónapban ismét szorosabbra kell húzniuk a nadrágszíjat. Pedig megígérte a gyerekeknek, hogy végre új cipőt vesz nekik…
Hazafelé menet, miközben a buszon ült, megpillantott egy idős hölgyet, aki a megállóban ült. Elveszettnek és fázósnak tűnt, és az arcán fáradtság ült.
Marcin nem tudott elmenni mellette. Kiszállt, és odament hozzá, hogy megkérdezze, minden rendben van-e.
A hölgy elmondta, hogy hosszú utazás után haza akart térni, de elveszítette a pénztárcáját, és nem tudta, hogyan tovább.
Bár Marcin magának is alig volt pénze, felajánlotta neki, hogy hazaviszi.
Amikor végre hazaért, Kasia, a felesége kinyitotta az ajtót, és arra számított, hogy végre valami jó hírt hall a plusz keresetről.
Ehelyett egy idős hölgy állt a kabátjában Marcin mellett. Kasia meglepődve megdermedt.
„Ki ő?” – kérdezte idegesen, miközben a fejében már mindenféle gondolat cikázott.
„Ő Zofia néni. Segítettem neki, mert elveszítette a pénztárcáját, és nem tudta, hogyan jusson haza” – magyarázta Marcin. „De ne aggódj, csak egy kicsit marad.”
Kasia hitetlenkedve bámult rá. „Csak egy kicsit? – kérdezte, még mindig zavartan. – Ez nem értelmes. Soha nem hoztál még ide idegeneket.”
Zofia is bizonytalannak tűnt. Kiderült, hogy a helyzete sokkal bonyolultabb, mint Marcin gondolta.
A múlt problémái
Zofia elmondta, hogy már nem volt senki, akihez visszatérhetett volna.
Teljesen egyedül volt, és a lakását, amit korábban birtokolt, a családja vette el tőle egy hosszú jogi harc után, akik pedig segíteniük kellett volna neki.
Marcin tudta, hogy a felesége nem lesz boldog a hirtelen döntésétől, de felajánlotta, hogy Zofia náluk alhat, és másnap majd intézkednek.
Bár Kasia haragudott a férjére a váratlan döntés miatt, vonakodva beleegyezett. Az egész este alatt azonban bizalmatlanul figyelte az idős nőt.
Marcin próbálta megnyugtatni a feleségét, és elmagyarázta, hogy nem hagyhatja Zofiát az utcán. Megígérte, hogy másnap keresnek neki valami megoldást.
Új tervek
Másnap Marcin és Kasia segítettek Zofiának kapcsolatba lépni a helyi szociális szolgálatokkal.
De a valóság kegyetlen volt – Zofiának tényleg nem volt hová mennie, és az összes menedékhely túlzsúfolt volt. Marcin, aki látta a kétségbeesést Zofia szemében, merész döntést hozott:
„Talán maradhatnál nálunk egy kicsit? Legalább addig, amíg nem találsz valami megfelelőt” – javasolta, és olyan pillantást vetett a feleségére, ami segítséget kért.
Kasia eleinte dühös volt. Hogyan hozhat bárki ide egy idegent? De amikor látta, hogy a gyerekek mennyire megszerették Zofiát, kezdett másképp gondolkodni.
Zofia melegszívű, kedves embernek bizonyult, aki nyugalmat hozott a kis otthonukba.
Megtanította a gyerekeket főzni, mesélt nekik a régi időkről, és Marcin végre először tudott igazán megkönnyebbülni, mert valaki gondoskodott a gyerekekről, miközben ő dolgozott.
Meglepetés befejezés
Eltelt néhány hónap, és Zofia már a család szerves részévé vált. Senki sem emlékezett már arra, milyen volt az életük, mielőtt ő belépett volna.
Egy nap az idős hölgy leült Marcinhoz és Kasiahoz, és bejelentette, hogy beszélni szeretne velük. Elővett néhány dokumentumot a táskájából, és átadta őket Marcinnak és Kasiának.
„Ez minden, ami nekem maradt, de szeretném, ha elfogadnátok” – mondta mosolyogva.
Marcin átnézte az iratokat, és a szíve hevesebben kezdett dobogni.
Kiderült, hogy Zofia úgy döntött, hogy az ő nevükre írja a lakását – egy kis, hangulatos házat a külvárosban, amelyet hosszú jogi küzdelem után sikerült visszaszereznie.
„Hogyan lehetséges ez?” – kérdezte Kasia, aki alig hitte el, mi történik.
„Mindent megadtatok nekem, bár nem ismertek. Most szeretném visszaadni, amit tudok” – válaszolta Zofia, és a szemei könnyekkel teltek meg.
Az este során, miközben vacsoráztak, Marcin a gyerekekre pillantott, és tudta, hogy az a döntés, hogy Zofiának segítettek azon a napon, volt a legjobb döntés, amit hozhatott.
Emlékezett Zofia szavaira, amelyeket akkor mondott neki: „Az életben nem mindig a pénz számít. Néha a legfontosabb, hogy legyen melletted valaki, akire támaszkodhatsz.”
