Isabel mindig is vonzódott a titokzatos történetekhez, amelyek a Blackstone Manor körül keringtek.
Az omladozó kastély egy dombon állt, körülvéve egy sűrű erdővel, amely mintha titkokat súgott volna a szélben.
Évek óta elhagyatott volt, de Isabel, egy kezdő újságíró, aki tehetséges a rejtélyek megoldásában, eltökélte, hogy felfedi az igazságot az uradalom körüli kísérteties eseményekről.
Érdeklődése akkor éledt fel, amikor egy este egy régi, poros levelet kapott egy ismeretlen feladótól.
Ez egy meghívó volt – bár nem a legbarátságosabb módon. A levél csupán ezt tartalmazta:
„Ha meg akarod tudni az igazságot, gyere éjfélkor a Blackstone Manor-ba.”
Kíváncsian összepakolta a holmiját, és hosszú útnak indult a baljós ház felé, miközben a nap a dombok mögé bukott.
A levegő egyre sűrűbbé vált, és a körülötte lévő fák mintha ügyes kezekké váltak volna, melyek finoman, de határozottan terelték őt.
Amikor átkelt a nyikorogva roskadozó fahídon, amely a kastélyhoz vezetett, észrevett egy halvány fényt az egyik ablakban. Tehát a meghívás nem volt átverés.
Alig lépett be a házba, máris egy fojtogató csönd fogadta. Az épület úgy tűnt, mintha az idő itt megfagyott volna.
A por mindent betakart, a pazar bútorok pedig elhagyatottak voltak, a pókhálók pedig minden sarokban ott lógtak.
De volt valami más is – valami, ami szinte élővé tette a levegőt. Isabel érezte, hogy valaki figyeli, bár nem látott senkit.
A szíve gyorsabban kezdett verni, ahogy egy keskeny folyosón haladt, amely egyre mélyebbre vezetett a kastély belsejébe. A levegő egyre hidegebb lett, és hirtelen egy halk lépés hangját hallotta maga mögött.
Hirtelen megfordult, de senkit sem látott. A hőmérséklet azonban tovább csökkent, és az árnyak a falakon furcsán megnyúltak.
Isabel zseblámpája megvillant, majd hirtelen kialudt. Remegettek a kezei, miközben egy tartalék lámpát keresett.
Nem tudta lerázni a gondolatot, hogy valami, vagy valaki minden mozdulatát figyeli.
Ekkor egy hang hallatszott, amely áthallatszott a csöndes folyosókon.
„Nem kellett volna jönnöd.”
Isabel megdermedt. A hang távoli volt, mégis egyértelműen hallható. Olyan hideg borzongás futott végig a hátán. Ki lehetett az? És miért figyelmeztették őt?
Eltökélten, hogy felfedi a titkot, Isabel tovább haladt. A hang egy ajtóból jött a folyosó végén. Mély levegőt véve kinyitotta azt.
Bent egy szoba várt rá, tele ősi könyvekkel és relikviákkal – megfakult naplók, térképek és portrék, amelyek mintha őt nézték volna.
A szoba közepén egy hatalmas íróasztal állt, rajta egy naplóval, melynek lapjai az idő nyomait viselték. Kinyitotta, és felolvasta az első néhány sort:
„A Blackstone Manor átok valóságos. Azt beszélik, hogy aki belép, megtalálja az elveszett kincset, de a ház őrzőjének haragjával is szembenéz.”
Hirtelen egy hatalmas dörgés hallatszott felülről, majd egy mély, torz morgás. Isabel vére azonnal jegessé vált.
Most már biztos volt benne, hogy az uradalom nem csupán elhagyatott volt – valami sokkal sötétebb dolgot rejtett.
Eltökélten, hogy szembenézzen a rejtéllyel, Isabel felment a második emeletre, ahonnan a zajok származtak.
A lépcsőn minden lépése alatt nyikorogtak a fokok, és amikor felért, egy régi festményre bukkant – a portréban lévő arc hihetetlenül ismerősnek tűnt. Majdnem mintha az ő arca lett volna.
Abban a pillanatban minden világossá vált számára. Ő nem csupán azért volt itt, hogy nyomozzon a kastély ügyében; ő maga is a történet része volt. A kincs, az átok – mindez már rá várt.
Amikor meg akarta fordítani, hogy elhagyja a szobát, a mögötte lévő ajtó hirtelen csapódott, és ő bezárva maradt.
A szoba árnyai egyre hosszabbak lettek, a hőmérséklet pedig tovább csökkent. Isabel a szemem sarkából megpillantott egy alakot, aki mozdult. A kastély őrzője valóban létezett, és egyre közelebb került.
Most már az egyetlen kiút az volt, hogy szembenézzen az átokkal – és talán, csak talán, felfedezze azt a titkot, amelyet a Blackstone Manor oly sok éven át titokban tartott.
