Az apám sosem volt olyan, aki szeretett volna vitatkozni. Mindig nyugodt, türelmes és segítőkész volt. Amikor találkozott anyámmal, megszállottan beleszeretett.
Kész volt mindent megtenni érte, csak hogy boldoggá tegye. Azonban idővel az áldozata lett a veszte.
Anya elkezdte kihasználni az engedékenységét, és minden „Igen, drágám” olyan volt, mint egy pecsét egy újabb személyes engedményre.
Apám évek óta nem hozott döntéseket egyedül. Még a legapróbb dolgokban is, mint a újság vásárlása vagy egy séta, meg kellett kérdeznie őt.
Abbahagyta, hogy találkozzon a barátaival, mert anya nem szerette, ha elhagyja a házat. A családunk valahogy hozzászokott ahhoz, hogy apám lassan eltűnik.
De senki sem gondolta volna, hogy egy nap végleg eltűnik.
Egy hétfőn kezdődött. Anya vásárlásból tért haza, de apám nem volt otthon.
Azt gondolta, hogy sétálni ment – ez volt az egyik kevés dolog, amit még egyedül csinált. Órák teltek el, de nem jött vissza.
A telefonja csendben maradt, a holmijai érintetlenül hevertek a házban.
Néhány óra után anya kezdett aggódni. Felhívott engem, bár általában nem érdekelte, mit gondolok a házasságáról.
„Hol lehet apád?” – kérdezte, próbálva elrejteni a pánikot a hangjában. Eleinte azt gondoltam, hogy talán csak egy kis időre van szüksége, talán hosszabb sétára ment.
De amikor eljött az éjszaka, és ő még mindig nem tért vissza, egyre erősödött a feszültség, és a félelem kezdett eluralkodni rajtunk.
A titkos keresés
A következő napokat azzal töltöttük, hogy átkutattuk a várost. A testvéremmel végigjártuk apám kedvenc helyeit – a régi parkokat, a kedvenc kávézóját.
Még a barátainkat is megkérdeztük, akik már régóta nem látták őt anyám nélkül. Napok teltek el, és nem találtunk egy nyomot sem.
A rendőrség eltűnt személyként nyilvántartotta, de senki sem remélte, hogy gyorsan rátalálunk.
Minden egyes nappal anya egyre idegesebb lett, mintha a helyzet egyre inkább kicsúszott volna a kezéből.
„Nem tűnhetett el csak úgy!” ismételgette, miközben idegesen préselte a kezét egy szalvétára a családi ebédeken, amik egyre feszültebbé váltak.
Az igazság, ami mindent megváltoztatott
Végül, három hét keresgélés után, kaptunk egy hívást apám unokatestvérétől.
Kapcsolatban állt vele – találkozott vele egy állomáson, amikor apám az ország másik felébe indult, hogy új életet kezdjen.
Az unokatestvér beleegyezett, hogy elmondja, mit mondott neki: „Elegem lett. Már nem vagyok az, aki voltam, mindig mások elvárásainak árnyékában.”
Apám elmondta neki, hogy az utóbbi években úgy érezte, hogy anyával elnyomva él.
Az apró álmai, egyszerű vágyai mindig elfojtásra kerültek az ő irányítása alatt.
Évekig remélte, hogy változik valami, hogy a kapcsolatuk kölcsönös megértésen alapul, de amikor minden próbálkozás kudarcot vallott, úgy döntött, hogy elmegy.
El fogja bírni a család ezt a csapást?
Amikor anya meghallotta ezeket a szavakat, megmerevedett. Talán sosem értette meg igazán, hogy mennyire fájt neki – vagy talán sosem érdekelte.
Próbálta magyarázni, hogy mindent csak miatta tett, de már túl késő volt.
A családunk szétesett, és én még mindig nem tudom, hogy valaha is újra össze tudjuk-e rakni.
Apám úgy tűnt, mintha egy kő lenne a vízben, de most már saját élete, saját szükségletei kerültek előtérbe.
Elment könnyebbséggel, hosszú évek árnyékában, remélve, hogy megtalálja önmagát, még akkor is, ha mindent fel kell áldoznia, amit valaha otthonnak tartott.
