Valentina, egy idős nő, a nagy, nosztalgikus házában él, amelyet férjével, Sergejjel közösen építettek.
A ház tele van emlékekkel, amelyek az együtt töltött időre emlékeztetik, minden egyes helyiségben ott van a múltjuk nyoma.
Ám a lányai, Irina és Natalia egyre inkább világossá teszik számára, hogy már nem képes egyedül élni.
Irina, aki maga is egy modern lakásban él, és férje, André, azt javasolják Valentinnak, hogy költözzön hozzájuk, hogy segítsen a gyógyszerészeti központ megalapításában.
Valentina kezdetben habozik, hiszen szereti a saját otthonát, de közben aggódik a jövője miatt.
Hosszas gondolkodás után végül beleegyezik, és elköltözik lánya elegáns, ám hűvös lakásába.
Hamar kiderül, hogy a kapcsolatuk Irinával megváltozott.
A lány, aki valaha figyelmes és szeretetteljes volt, egyre türelmetlenebbül viselkedik anyjával, akinek a modern környezet kényelmetlen.
Irina és férje, André, nem értik meg Valentina igényeit és kívánságait. Valentina egyre inkább úgy érzi, hogy nem illik már bele lánya új életébe.
Az érzés, hogy feleslegessé vált, erősödik, és egyre inkább visszahúzódik a szobájába, ahol gondolkodik és mérlegeli döntéseit.
Miután egy ideig Irinánál és André nál töltött idő után, Valentina újra a fiatalabb lányához, Nataljához költözik, ám itt is hamarosan rájön, hogy jelenléte ismét terhet jelent.
Natalja, aki egy szűk lakásban él és folyamatosan aggódik férje, Viktor miatt, szintén nem tudja megadni azt a teret, amire Valentina vágyott.
A folyamatos bocsánatkérések és az érzés, hogy mindig igazolnia kell magát, a végsőkig feszítik Valentina erejét.
Megérzi, hogy a lányai már nem igazán szükségelnek vagy értenek meg. Az elidegenedés fájdalma mély, de nem tud ellene tenni.
Egy napon, miközben a parkban sétál, Valentina találkozik egy idős párral, Galina Mihailovnával és Nikolai Petrovicsal.
Ők egyszerű, de boldog életet élnek a vidéki kis házukban, amelyet eddig mindig maguknak tartottak, most viszont gyakorlati okokból kiadni szeretnék.
Egy kellemes beszélgetést követően meghívják Valentinát, hogy nézze meg a házukat, amely közel van.
A hely emlékezteti őt saját otthonára, arra az időszakra, amikor még Sergejjel együtt volt, és az élet tele volt reménnyel és lehetőségekkel.
A ház fehér színe, a kert, amelyet régi fák és vadon növő növények borítanak, nosztalgiát és biztonságérzetet ébreszt Valentinában.
Eldönti, hogy nem akar már többé terhére lenni a lányainak, és közli velük, hogy a kis házba költözik. Irina és Natalia ellenállnak, és nem értik döntését.
Nem akarják, hogy elhagyja őket, de Valentina határozott. Az új otthonában, amely sokkal több biztonságot ad neki, végre szabadnak érzi magát.
Elkezd gondozni egy elvadult kertet, amely új életerőt ad neki. A kert, tele régi almafákkal és fekete ribizlivel, Valentina számára a gyógyulás helyévé válik.
Kezei vigaszt találnak a földdel való munkában, a kert pedig vele együtt lélegzik.
Két hónap múlva a lányai meglátogatják őt. Pénzügyi problémákkal küzdenek, és azt a gondolatot hoznak, hogy vissza kell hozniuk Valentinát, mivel a saját projektjeik nem úgy alakultak, ahogy tervezték.
De Valentina nyugodt marad. Elmondja, hogy jól érzi magát új otthonában, és nem szeretné elhagyni azt.
Felajánlja a lányainak, hogy meglátogatják őt, de ő nem tervezi, hogy visszatér hozzájuk.
A következő napokban Valentina nyíltan beszél a lányaival az elidegenedésről, amit érzett. Tudja, hogy szereti őket, de azt is tudja, hogy neki is jogában áll élni a saját életét.
A kert az ő menedéke lesz, a hely, ahol végre újra önmagára talál.
A fák friss illata, a vidéki élet nyugalma és a kedves szomszédok rendszeres látogatása mind-mind azt a békét és elfogadást teremtik számára, amit keresett.
Valentina megtalálta a helyét – nem a lányai lakásában, hanem egy kis, egyszerű házban a vidéken, ahol újra felfedezi önmagát.
És így ott marad, az almafák alatt, biztos tudatában annak, hogy egy nap a lányai ismét meglátogatják, ha maguk készen állnak rá. De Valentinának most ez a hely az igazi otthona.
