Húsz év után, amit a lányommal, a férjével és hét unokámmal töltöttem, úgy érzem, hogy elértem a határaimat.
65 éves vagyok, és bár sokan irigyelnének, hogy ekkora családom van, számomra inkább egy véget nem érő kötelesség ciklusának tűnik.
Az otthonom folyamatosan zajos, gyerekzsivajjal teli, és a lányom, Helena, mintha nem venné észre, milyen nehéz egy ilyen nagy családdal lépést tartani.
Amikor a hatodik unokám megszületett, komoly beszélgetést kellett folytatnom Helenával.
Soha nem gondoltam volna, hogy 35 évesen a lányommal fogok beszélni a fogamzásgátlásról, de abban a pillanatban szükségszerűnek tűnt.
Sajnos, nem sokkal a beszélgetés után megszületett a hetedik gyerek, és éreztem, hogy mindennek kicsúszik a kezeim közül.
A ház, amit a férjemmel közösen építettünk, csupán öt szobás, és most kilenc ember él benne.
A vejém dolgozik a földünkön, magát gazdának nevezi, míg a lányom mindenben segít neki. Az egész gyermekfelügyelet viszont rám hárul.
Az egész napomat a konyhában töltöm, főzök ennek a hatalmas családnak.
A gyerekek egyre nagyobbak lesznek, a szükségleteik nőnek, és senki nem akar már a tegnapi ételből enni – mindig valami újat kell készíteni.
Szükségem lett volna egy kis pihenésre, különösen a hatodik unokám születése után, de az élet másképp alakult.
Egy ideje kapcsolatban álltam a testvéremmel, aki egyedül él. A lánya külföldre ment, és neki társaságra volt szüksége, főleg amikor elkezdtek jelentkezni az egészségügyi problémái.
Egy este megkért, hogy látogassam meg. Természetesen aggódtam miatta, de be kell vallanom, hogy örültem a lehetőségnek, hogy elmenekülhetek a mindennapokból és egy kicsit pihenhetek.
A testvéremnél töltött vakációm alatt újra rájöttem, mennyire élvezem az olvasást, zenét hallgatni és filmeket nézni.
Először évek óta volt időm csak magamra. Végre élvezhettem az öregséget, amit annyira megérdemeltem, ahelyett, hogy csak arra vártam volna, hogy az unokáim felnőjenek.
De most a lányom hív, és azt kéri, hogy térjek vissza, mert már nem bírja egyedül kezelni a gyerekeket. Nem tudom, mit tegyek.
Egyrészt úgy érzem, vissza kell térnem, másrészt viszont nem akarom feladni ezt a szabadságot, ami annyira hiányzott évekig.
Nem tudom, hogyan mondjam el nekik, de belefáradtam a folyamatos áldozathozatalba, és vágyom arra, hogy végre ők tanuljanak meg gondoskodni magukról.
Mit tegyek? Visszatérjek és újra belevágjak a káoszba, vagy most végre elkezdjek magamra élni?
