Helena, aki évek óta egyedül élt, minden napját férjére, a régóta elhunyt kedvesére emlékezve töltötte.
Minden reggel leült az ablak elé, és ránézett a fiatal korukból származó közös fényképükre, miközben imádkozott, hogy legalább egy pillanatra érezhesse férje közelségét…
De egy napon a csendes, nyugodt világát mindent felforgatta, amikor megcsörrent a telefon, és valami olyat hallott, ami teljesen elképesztette…
Kezdetben nem tudta elhinni, amit hallott – szinte valószínűtlennek, hihetetlennek tűnt.
Azonban a telefon másik végén lévő hang olyan érzéseket váltott ki belőle, hogy könnyek gyűltek a szemébe, és a szíve gyorsabban kezdett verni.
Ami ezután történt, minden várakozást felülmúlt – tele volt érzelmekkel és elképzelhetetlen emlékekkel…
Helena húsz éve volt özvegy. Amióta férje, András váratlanul szívroham következtében meghalt, a világ elvesztette színeit. Minden nap üresnek és örömtelennek tűnt.
Egyetlen vigasza egy közös fényképük volt, amely egy régi, tengerparti utazásuk alkalmával készült. A kép a komódon állt, az ablak közelében.
Minden reggel leült elé, ránézett, és felidézte az Andrással töltött boldog pillanatokat.
Egy esős este Helena, ahogyan mindig, a komód előtt ült, kezében férje fényképének keretével. Hirtelen megszakította a csendet egy csörgő telefon.
Nem számított arra, hogy valaki ebben az órában telefonál. Bizonytalanul vette fel a kagylót.
– Helena asszony? – szólt a hang a vonal másik végéről, mintha egy múltból érkező visszhang lett volna. A szíve egy pillanatra megállt. Nem ismerte a hangot, de furcsán ismerősnek tűnt.
– Igen, hallgatlak? – válaszolta habozva.
– András vagyok… – hallotta a szavakat, amelyek a fejében visszhangzottak. Lehetséges? Egy pillanatra azt hitte, hogy téved, hogy nem lehet igaz, hogy férje hangját hallja.
Kétségbeesetten támaszkodott a székre, és úgy érezte, hogy a meleg érzés elillan a szívéből.
– Ez nem lehet igaz… András, tényleg te vagy az? – suttogta, miközben könnyek gyűltek a szemébe, kezei remegni kezdtek.
– Nem az a András vagyok, akire gondolsz… De kérlek, hallgass meg, és minden világossá válik – mondta a hang, amelyben az aggodalom ellenére valami különös remény csengett.
Helena elhallgatott. Nem tudta, mit mondjon, de érezte, hogy valami hatalmas történik. A vonal másik végén lévő hang meleg volt, mintha valóban ismerte volna szeretett Andrást.
A férfi elmondta, hogy András közeli barátja volt.
Mielőtt András meghalt, egy rendkívül fontos titkot bízott rá, amelyet most Helena kezébe kellett adni, amikor elérkezik a megfelelő pillanat.
– András azt akarta, hogy megkapd, amikor készen állsz… – mondta halkan.
Néhány nappal később Helena egy csomagot kapott. A szíve gyorsabban vert, miközben felbontotta a borítékot. Benne egy levél volt, amelyet férje saját kezével írt.
A levélben András leírta azokat a pillanatokat, amelyeket még meg akart élni vele, beszélt a szeretetéről és arról, mennyire sajnálja, hogy olyan hirtelen kellett távoznia.
Helena könnyek között tartotta kezében a szavakat, mintha azok a férje lelkének egy darabja lenne. Hirtelen úgy érezte, hogy már nem olyan egyedül, mintha András mindig is ott lett volna vele.
Végre megkapta azt, amire évek óta várt – a bizonyítékot, hogy a szeretet túléli a halált.
András levele újra hitet adott Helenának az életben. Érezte, hogy férje minden nap ott van mellette.
A szeretetük, még ha már nem is ebből a világból való, tovább élt, és ő soha többé nem lenne igazán egyedül.
