Ez a történet egy olyan helyen kezdődött, amely sokak számára a paradicsom – a Maldív-szigeteken.
A nap perzselően sütött, a víz tökéletes hőmérsékletű volt, és többet fizettem ezért a nyaralásért, mint amennyibe az utolsó autónk került.
Azonban a hálás szavak helyett csak panaszkodásokat hallottam.
„A kókuszdió íze nem jó”, „Túl lassú az internet”, „Csak nap és tengerpart, semmi nem történik.” Teljesen megdöbbentem.
Akkor egy olyan ötlet jutott eszembe, ami mindent megváltoztatott. Hazatérve bejelentettem, hogy két hét múlva ismét nyaralni megyünk.
A gyerekek izgatottak voltak, a feleségem már kevésbé – „A Maldívok után már nincs pénzünk, megőrültél?” Titokzatosan elmosolyodtam, és csak annyit mondtam: „Ezúttal valami más lesz.”
Ahelyett, hogy egy luxus üdülőhelyre mentünk volna, a családot a Bieszczady sűrű erdejébe vittem.
A gyerekek úgy bámultak rám, mintha megbolondultam volna, miközben sátrakat, fejszét és ételdobozokat pakoltam ki.
„Te most viccelsz, ugye?” – kérdezte a lányom.
„Nem, ezek az új nyaralásaink. Nincs szálloda, nincs wifi, nincsenek kényelem. Csak mi és a természet.”
Az első éjszaka egy rémálom volt.
A szúnyogok könyörtelenül támadtak, és az eső áztatott minket, mintha dézsából öntötték volna. A gyerekek nyavalyogtak, sírtak, hogy haza akarnak menni.
A fiam kétségbeesetten próbált jelet keresni, miközben egy fatörzsön állt, a lányom pánikba esett, mert nem tudta felállítani a sátrat. A feleségem mérges volt:
„Ez most tényleg nevelés akar lenni? Ők ezt nem fogják elfelejteni, de biztosan a legrosszabb módon!”
„Pontosan erről van szó” – válaszoltam higgadtan.
„Meg kell érteniük, hogy a világ nem csak kényelmes életből áll.”
A következő napokban érezhető változások kezdődtek. A fiam megtanulta, hogyan gyújtson tüzet kovakővel, bár kezdetben dühösen hajigálta a pálcákat az erdőbe.
A lányom fogott egy pisztrángot a patakban – amit kezdetben „undorítónak” talált. Közösen építettünk egy menedéket, gyűjtögettünk bogyókat és vándoroltunk a vad ösvényeken.
Voltak konfliktusok. A lányom pánikba esett, amikor egy pókot talált a sátorban. A fiam mérges pillantásokat vetett rám, amikor vizet kellett hoznia a patakból.
De lassan, de biztosan valami változott. Este a tűz körül ültünk, és olyan lelkesedéssel meséltek történeteket, amit már régóta nem láttam.
Az utolsó éjszakán, miközben a túlélőtábort pakoltuk, összegyűjtöttem őket a tűz körül.
„Most már értitek, miért vagyunk itt?” – kérdeztem.
„Igen” – válaszolta a fiam, miközben a lángokba nézett.
„Megbecsülöm, amit kaptunk. Még a ‘unalmas’ nyaralás is jobb volt, mint egész nap vizet hozni.”
A feleségem halkan elmosolyodott.
„Ez volt az a lecke, amit soha nem fognak elfelejteni” – mondta.
Hazafelé csak arról beszéltek, hogy mit tettek, mit tanultak. A Maldívok? Csak szép fényképek voltak. Az erdő? Az volt az igazi kaland.
