A házassági évfordulónk különlegesnek kellett volna lennie – úgy készültem, mintha ez lenne az első randevúnk.
Egy új ruha, amit sosem viseltem még, finom smink és egy új parfüm, amit csak erre az estére tartogattam. Vártam, hogy belépjen, hogy reagáljon…
És valóban, a tekintete mindent elárult, amit szavakkal nem lehetett volna kifejezni. De a reakciója csak a kezdet volt, mert azon az estén felfedeztem, hogy mit is tervezett a hátam mögött.
Minden, amit mondott, amit tett, egyre inkább összerakódott, mígnem hirtelen meghallottam, ahogy a telefonja vibrál a zsebében.
Kíváncsiságból rápillantottam a képernyőre, hogy egy titkot leplezzek le, amit sosem akartam volna tudni.
De mégis… amikor ránézett, mintha én lennék az egyetlen szerelme, meghoztam egy döntést, amivel saját magamat is megleptem.
Idén úgy döntöttem, hogy a házassági évfordulónkat különlegesen ünnepeljük meg. Vásároltam egy új ruhát, ami enyhén csillogott, tökéletesen illeszkedett rám.
Ehhez egy diszkrét, de karakteres sminket készítettem, és egy új parfümöt választottam, amit csak erre az estére tartogattam.
Azt reméltem, hogy mindez felkelti majd a figyelmét, hogy érezze, mennyire fontos számomra.
De estére egyre inkább azt éreztem, hogy valami nincs rendben.
Más volt, figyelmetlen, állandóan a karóráját nézte, és idegesen babrált az ujján a gyűrűvel. Igyekezett jelen lenni, de láttam, hogy a gondolatai valahol máshol járnak.
Amikor leültünk vacsorázni, a légkör egyre feszültebbé vált. Minden egyes koccintás, minden egyes pillantás, egyre jobban éreztem, hogy eltávolodunk egymástól.
Megpróbáltam fenntartani a beszélgetést, felidéztem a kezdeti pillanatokat, a közös vicceinket, amiket csak mi értettünk.
De a válaszai rövidek, gépiesek voltak, mintha csak a kötelességből mondaná őket.
Aztán hirtelen a telefonja rezegni kezdett az asztalon. Ránéztem, ő pedig reflexből letakarta a képernyőt a kezével, zavarban.
De egy pillanatra még így is megláttam a szöveget – „Drágám, várom, szólj, mikor vagy kész.”
A szívem egy pillanatra megállt. Egyetlen pillanat elég volt, hogy minden, amit valaha láttam, értelmet nyerjen.
Évek óta azt hallottam, hogy nincs miért aggódnom, hogy én vagyok az egyetlen szerelme. És bár a házasságunkban voltak nehéz pillanatok, sosem jutott eszembe, hogy megcsalna.
Megpróbáltam nyugodtan lélegezni, megőrizni a hidegvéremet, de belül minden darabokra hullott.
„Ki az a nő?” – kérdeztem halkan, próbálva nem megmutatni az érzelmeimet.
Ő egy pillanatra rám nézett, majd hirtelen felnevetett. „Túlreagálod” – válaszolta, majd próbált visszatérni a vacsorához, mintha mi sem történt volna.
Láttam, hogy nem akarja elmondani a részleteket, ezért úgy döntöttem, hogy közelebb megyek. „Kár, hogy mást tervezel a rocznicánkon” – mondtam egy kis szomorúsággal a hangomban.
Zavarba jött. Kezdett magyarázkodni, hogy csak egy munkatárs, hogy semmi sincs közöttük. De már tudtam. Éreztem, hogy ő is úgy érzi, hogy csapdába került.
Pár perccel később már elmondta, hogy el akart hagyni. Ez a vallomás úgy ütött meg, mint egy villám. Az őszinte beismerése túlszárnyalta minden legrosszabb félelmemet.
El akartam futni a helyszínről, eltűnni, de helyette ránéztem. Ekkor valami megváltozott a tekintetében – mintha megértette volna, mit veszíthet.
Megpróbált megfogni, közelebb húzni, próbálta elmondani, hogy ez csak egy átmeneti válság.
Egy pillanatig hallgattam a magyarázatait, a kifogásait, de belül már meghoztam a döntést. Felálltam az asztaltól, kisimítottam a ruhámat, és a legszebb mosolyt küldtem felé, amit csak tudtam.
„Én megyek el. Vége van” – mondtam. Már nem akartam a hazug ígéreteit. Tudtam, hogy a házasságunk ebben a pillanatban véget ért.
Csak annyit súgtam, hogy „Remélem, megérte”, majd kisétáltam a helyiségből, hátra sem nézve.
