Márta és én a gimnázium óta ismertük egymást. Elválaszthatatlanok voltunk – évekig támogattuk egymást minden helyzetben, bármiről is szóltak a családi drámák vagy a szívügyek.
Teljesen megbíztam benne. Ez volt az a barátság, amiben nem kellett kétszer is átgondolni, ha a másik segítséget kér.
Amikor telefonált és kölcsönt kért, nem haboztam egy pillanatig sem. Tudtam, hogy nehéz helyzetben van – válás, lakáshitel, és biztos munkahely nélküli élet.
Márta azt mondta, hogy pénzre van szüksége, hogy „talpra álljon”. Olyan kétségbeeséssel mondta, hogy a szívem nem maradhatott közömbös.
„Drága, nincs más, akihez fordulhatnék,” mondta. – „Megígérem, hogy ez csak átmeneti. Mindent visszaadok, amint eladom a lakást a válás után.”
Ötvenezer forint – a közös vésztartalékunk, amit évek óta gyűjtögettünk a férjemmel a „rossz időkre”. Tudtam, hogy meg kell beszélnem vele, de valahogy mégsem tettem.
Talán azért, mert ő csak felületesen ismerte Mártát, és nem bízott benne úgy, ahogy én. Vagy talán azért, mert féltem, hogy nemet mond.
Segíteni akartam a barátnőmnek, hittem, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy kijöjjön a nehéz helyzetből.
A csend
Miután átutaltam a pénzt, Márta még pár napig tartotta velem a kapcsolatot. Mesélt arról, hogy új lakást keres, hogy már közel jár a szerződés aláírásához, és hogy hamarosan minden rendeződik.
Én pedig elégnek találtam ezeket az információkat, hogy reménykedjek. Hittem benne, hogy teljesíti az ígéretét.
De aztán valami megváltozott. Márta hirtelen abbahagyta a telefonálást, és nem válaszolt az üzeneteimre.
Először arra gondoltam, hogy túl stresszes, nincs ideje, vagy valami személyes problémája van. De amikor hetek teltek el, és semmi nem változott, kezdtem pánikba esni.
Minden lehetséges módon próbáltam kapcsolatba lépni vele – telefonáltam, írtam, még a közösségi médián is keresni kezdtem. Semmi. Mintha a föld nyelte volna el.
A legrosszabb gondolatok kezdtek a fejemben megjelenni. Mi van, ha valami történt vele? Mi van, ha kórházban van? Az internetet túrtam, de semmi nyomot nem találtam.
A szörnyű igazság
Aztán egy véletlen találkozás mindent megváltoztatott. Egy közös ismerősünkkel, Monikával futottam össze. Amikor megkérdeztem tőle, tud-e valamit Mártáról, Monika furcsán nézett rám.
„Nem hallottál róla?” – kérdezte. – „Márta elment. Eladta a lakást a válás után, és elköltözött külföldre. Állítólag ott talált új munkát és… egy férfit. Úgy tűnik, hogy nagyon jól megy neki.”
Mintha a világ összedőlt volna körülöttem. Nem akartam elhinni, hogy Márta, akit évekig ismertem, akiben megbíztam, egyszerűen lelépett.
Minden próbálkozásom, hogy kapcsolatba lépjek vele, hiábavaló volt.
Rájöttem, hogy soha nem akarta visszaadni a pénzt. Nem volt semmiféle visszafizetési terv, sem próbálkozás, hogy rendezze a problémáit. Csak egy aljas manipuláció volt.
De a legrosszabb még csak most következett.
Nemcsak hogy át lettem verve egy olyan embertől, akit a legjobb barátomnak hittem, hanem volt még egy probléma: a férjem nem tudott arról, hogy elvesztettük a megtakarításainkat.
Hazugságok sorozata
Minden nap egyre nagyobb stresszben éltem, miközben úgy tettem, mintha minden rendben lenne. Tudtam, hogy előbb-utóbb a férjem rájön, hogy a banki számlánk gyakorlatilag üres.
Minden este hazaért, beszélgettünk, mint mindig, de én éreztem, hogy saját hazugságaim hálójában élek.
Egy nap, vacsora közben, a férjem elkezdett beszélni a nyári szabadság terveinkről, amit a megtakarításainkból akartunk eltölteni. Éreztem, ahogy a szívem gyorsabban ver.
Kitalálnom kellett valamit. El kellett mondanom neki, mi történt – de hogyan tehettem volna? Hogyan magyarázzam el, hogy kölcsönadtam a közös pénzünket valakinek, aki egyszerűen eltűnt?
Aznap este először kezdtem el komolyan mérlegelni, mi történne a házasságunkkal, ha a férjem megtudná az igazságot. Meg tudná nekem bocsátani? Megértené, miért tettem?
A végső konfrontáció
Nem kellett sokat várnom, hogy minden darabokra essen. A férjem észrevette, hogy nagy összeg tűnt el a számlán, és megkérdezte, mi történt.
Egy pillanatra próbáltam azt hazudni, hogy félreértésről van szó, de végül mindent bevallottam. Minden egyes szóval úgy éreztem, mintha az életem kiúszna a kezemből.
„Hogy tehetted ezt?! Ötvenezer?! Az összes pénzünk!” – a férjem hangja dühöt és hitetlenséget tükrözött.
Éreztem, hogy a házasságunk szálai egyre jobban elvékonyodnak, és mindezt a naivitásom és a vak bizalmam okozta.
Nem tudom, mit hoz a jövő.
A férjem még nem költözött el, de a kapcsolatunk már sosem lesz ugyanaz. Még próbálok kapcsolatba lépni Mártával, de tudom, hogy ő végleg eltűnt.
