Bár sokan azt mondják, hogy a nők mindig megérzik, ha valami nincs rendben, én sosem hittem igazán ebben. Mindig úgy gondoltam, hogy az ilyen megérzések csupán a túlzott aggodalom vagy a túlérzékenység következményei.
De most, hogy én is átéltem, valószínűleg más szemmel kell néznem mindent. Az utóbbi hetekben egy olyan érzés kezdett el burjánzani bennem, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
Egy olyan csendes, de erős gyanú, amit képtelen voltam elnyomni. Eric, a férjem, minden reggel futni kezdett, és én hittem neki. Miért ne hittem volna? Végre tett valamit az egészségéért.
Nagyon keményen dolgozott a vállalkozásában, és mindig úgy tűnt, hogy mindent az családunk jóléte érdekében tesz. Mi, a fiaink – Max, aki már 13 éves, és a kisebb Stuart, aki most lett 8 –,
mindannyian büszkék voltunk rá. Igaz, nem éltünk luxusban, de soha nem is éreztük szükségét. Tökéletes kis család voltunk. Mi voltunk az ideális család, akikről mindenki álmodik.
De valami kezdett elromlani. Egy reggel, mikor Max, aki mindig is imádta Ericet, arról kérdezte, hogy miért nem viheti őt magával a futásra, valami furcsa történt.
Max és Eric között mindig is különleges kapcsolat volt, és én is úgy gondoltam, hogy ez remek alkalom lenne arra, hogy közösen töltsenek egy kis időt.
De Eric, akit sosem láttam még ilyen durvának, mindig elutasította őt. Nem egyszerűen csak úgy, hogy „Majd legközelebb, fiam,” hanem egy határozott, szinte már agresszív hangon:
„NE, MAX. AKAROK EGYEDÜL FUTNI.” Max arca azonnal elkomorult, próbálta elmagyarázni, hogy csak együtt szeretne lenni vele, de Eric hangja mindig ugyanaz maradt.
Nem értettem. Nem akartam belelátni a dolgokba, hiszen miért is tenném? De ahogy teltek a napok, valami egyre inkább zörgött a fejemben. Valami nem volt rendben, de nem tudtam megmondani, hogy mi.
A viselkedése egyre furcsább lett. Egy este, mikor megpróbáltam megérinteni a karját, Eric szinte megugrott, mintha egy szellem látta volna. Az arca hűvös volt, ajkai merevek voltak, miközben megpróbált rám mosolyogni.
De a szemeiben nem volt semmi melegség. Valami volt a levegőben, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
Mindennek tetejébe, a futócuccai, amelyek eddig mindig szanaszét hevertek a nappaliban, most rendre tisztán és összehajtogatva voltak. A futócipői, amelyek éppen elég kopottak voltak ahhoz, hogy minden futás után újabb kopásokat lássak rajtuk,
most gyakorlatilag új állapotban voltak. A gyanúm egyre erősödött. Éreztem, hogy valami el van rejtve előttem, de még mindig nem mertem kérdéseket feltenni.
Valami megmagyarázhatatlan érzés nyomott, de nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Mi van, ha tévedek? Mi van, ha mindez csak a túlzott aggodalom?
De aztán, egy reggel, amikor Eric elindult a szokásos futására, úgy döntöttem, hogy titokban követem őt. Az ujjaim remegtek a kormányon, miközben vezettem, de valami belső érzés hajtott.
Miért nem mondta el, hogy mit csinál? Miért nem szólt semmit? Mit titkol? A kérdések, a gyanú és a félelem egyvelege kavargott bennem. És akkor valami történt. Egy olyan pillanat, amit sosem fogok elfelejteni.
Eric, akit követtem, az utcán futott, majd hirtelen megállt egy ismeretlen ház előtt. Egy kékeszöld ház, nem tűnt különösebben gazdagnak, de jól karbantartottnak.
Eric körülnézett, mintha megbizonyosodott volna róla, hogy senki nem figyeli, majd elővett egy kulcsot és belépett a házba. A szívem szinte megállt, a testem hideg verejtékben ázott. Miért jött ide? Miért nem mondta el nekem, hogy ide megy? Ki lehet itt?
Kiszálltam a kocsiból, és elindultam a ház felé. A félelem, ami bennem tombolt, szinte megbénított, de nem állhattam meg. Még mindig nem értettem. Miért nem mondott semmit?
Mi történt? Ahogy az ablakra pillantottam, elakadt a lélegzetem. Eric ott volt. De nem egyedül. Ott volt Lucy, az új titkárnője. Az a nő, akit mi, mint család, szívesen fogadtunk. Akiben bíztunk. Akiben egy szálig megbíztunk.
És akkor megláttam őket. Ott álltak, csókolózva, teljesen elmerülve egymásban, mintha évek óta együtt lettek volna. A fájdalom, amit éreztem, mindent elnyelt.
Minden, ami valaha fontos volt számomra, egy pillanat alatt szertefoszlott. Az esküvőnk, a fiaink születése, a közös életünk minden egyes pillanata most csak üres emlékek voltak. Nem akartam hinni a szememnek. És mégis, ott voltak.
Kivettem a telefonom, és képeket készítettem. Abban a pillanatban, amikor minden darabjaira hullott. A gyomrom görcsbe rándult, és valami mély fájdalom tört fel bennem.
Mégsem rohantam be. Valami belső hang, ami megállított. Még nem volt itt az ideje. Még nem most. Nem most kell szembesítenem őt a hazugságaival.
A kocsimba visszatérve, minden egyes pillanattal a mellkasomban nőtt a fájdalom. Mi legyen most? Hogyan folytassam? Mit mondjak neki? És ha mindent elveszítettem? Az életem már sosem lesz ugyanolyan.
