— Nagypapa, miért mentél megint a régiségkereskedőkhöz? Inkább maradtál volna itthon, ott úgyis csak régi relikviákat árulnak.
— Áh, Sanyika, te nem érted a lényegét, — mondta Ivan Petrovics, miközben megigazította kopott sapkáját, és kedvesen ránézett unokájára.
– Nekem ez nem csupán egy piaci vásár, hanem egy igazi emlékgaléria. Minden egyes tárgy itt egy-egy élet története, egy-egy sorsdarab.
– Hm, – morogta a húszéves Sanyi, miközben a telefonja képernyőjét bámulta. – Csak ne költsd el a pénzed felesleges vacakokra.
Ivan Petrovics csak legyintett. Hetvenöt évesen már megszokta, hogy nem törődik az ilyen megjegyzésekkel.
Annak ellenére, hogy szerény nyugdíjjal élt, mindig kijött belőle, és a vasárnapi piacozások voltak az egyetlen öröme a felesége elvesztése után.
A régi piac most is a megszokott szimfóniájával és időszagával várta. Minden ismerős volt: a nyikorgó faasztalok, mindenfelé függő régi fényképek, megfakult teáskannák, elhasználódott könyvek.
Ivan Petrovics lassan, megfontoltan lépkedett a sorok között, üdvözölve a törzsvásárlókat, amikor hirtelen megdermedt, mint akit megcsapott a villám.
Az egyik asztalon, egy halom megfakult magazinra támaszkodva, egy festmény volt. Kicsi, alig nagyobb, mint egy albumlap, egyszerű fából készült keretben.
Tájképet ábrázolt: egy vidéki utca, amelyet a naplemente fénye világít meg. Dőlt kerítések, virágzó almafák, a kút emeltyűje.
— Istenem, — suttogta az öreg, — ez pedig a mi Lipa falunk!
A szíve megugrott, ahogy elárasztották az emlékek. Pontosan így emlékezett a szülőfalujára – úgy, ahogyan azt ötven évvel ezelőtt látta, amikor megismerte a jövőbeli feleségét.
— Valamit választ? — kérdezte közömbösen az eladó, miután észrevette Ivan Petrovics csodálkozó tekintetét.
— Mennyiért adja ezt a festményt? — kérdezte.
— Ötszáz forint, — válaszolta érdektelenül a kereskedő, egy kerekded férfi, aki egy elhasznált pólót viselt. — A nagynénimtől kaptam, csak helyet foglal.
— Megveszem, — döntött azonnal Ivan Petrovics.
Otthon óvatosan letörölte a festményt egy nedves ronggyal, és felakasztotta a nappali falára. A színek mintha életre keltek volna, új árnyalatokat kaptak. Vagy talán csak neki tűnt így, a felkavart érzelmek hatására.
— Nagypapa, tényleg megvetted ezt a vacakot? — kérdezte Sanyi, aki éppen elhúzódott a számítógépétől, és gyanakodva bámulta a festményt. — Egy ilyen vacakot?
— Ez nem vacak, — válaszolta nyugodtan az öreg. — Ez egy emlék.
Unokája csak megcsóválta a fejét, majd visszatért a dolgaihoz. Ivan Petrovics pedig egészen estig ülve nézte a festményt.
Úgy érezte, mintha hallaná a kapu nyikorgását, a virágzó almafák szelíd zörrenését, a vödör csilingelését a kútban.
Eltelt néhány hónap. A festmény észrevétlenül ott függött a falon a többi tárgy között.
Az élet ment tovább – egészen addig, amíg egy nap Kostya, a legkisebb unokája, aki a művészeti akadémián tanult, be nem lépett hozzájuk.
— Nagypapa, honnan van ez? — állt meg megdöbbenve a festmény előtt, összeszorította a szemét, és közelebb hajolt a kerethez.
— A piacon vettem, — legyintett Ivan Petrovics. — Felismertem a helyet.
— Levehetem, hogy megnézzem? — kérdezte Kostya, és valami furcsa tónus jelent meg a hangjában.
Az öreg vállat vont:
— Persze, nézd csak.
Kostya óvatosan levette a festményt a falról, az ablakhoz tartotta, hogy jól láthassa a napfényben. Aztán elővett egy telefont, és fotókat kezdett készíteni, részleteket nagyítva.
— Nagypapa, — mondta végül remegő hangon, — látod, mi van itt?
— Hol?
— Itt, az alján. A szerző aláírása.
Ivan Petrovics felrakta a szemüvegét, és közelebb hajolt. A festmény jobb alsó sarkában, az idő homályos rétegében ott volt a név:
— «A. Savickij» — olvasta el hangosan. — És mi van?
Kostya lenyelte a nyálát.
— Nagypapa, ez nem más, mint Anton Savickij! Az igazi! Ő a 20. század elején festette az orosz falvak tájképeit, aztán emigrált. Ma már a képei milliókat érnek!
— Ugyan már, — mosolygott az öreg. — Milyen milliók? Én csak ötszáz forintot adtam érte.
— Mutatnunk kell szakértőknek, — Kostya gyorsan pörgette a telefonját. — Az akadémiánk egyik szakértője az orosz festészetben. Felhívom őt most rögtön.
Egy hét múlva a kis lakásuk igazi forgataggá vált, amint szakértők, öltönyben, nagyítóval hajoltak a festmény fölé, és elmélyülten beszélgettek.
Mint egy komoly aukción, minden millimétert alaposan megvizsgáltak, próbákat vettek, fényképeket készítettek.
— Gratulálok, — mondta az egyik vezető szakértő, egy ősz hajú professzor, aki gondosan megigazította a hegyes szakállát. — Ez valóban egy igazi Savickij.
Ez az egyik utolsó tájképe, mielőtt külföldre távozott. Az előrejelzett ára körülbelül két millió dollár.
Ivan Petrovics feje forogni kezdett. Leült a székre, próbálva felfogni a hallottakat. Két millió! Ez hihetetlen gazdagság!
Aztán jött a valódi őrület. Újságcikkek, televíziós interjúk, riportok.
„A nyugdíjas ötösért vásárolt egy festményt a piacon, és milliomos lett!” — harsogtak a címsorok. A telefon folyamatosan csörgött.
Megjelentek a távoli rokonok, akiket harminc éve nem látott.
— Nagybátyám, mi mindig olyan közel álltunk egymáshoz! — csiripelte egyik unokahúga, akinek létezésére már majdnem elfeledkezett.
— Segítenél a kedvenc unokahúgodnak? Csak egy kis pénz kell, hogy új lakásra költözzek.
Különféle kétes alakok is felbukkantak, akik azt ajánlották, hogy „gyorsan eladják” a képet, anélkül hogy bárminemű hivatalos ügyintézést végeznének.
— Ezen a korban már úgysem szükségesek ezek a pénzek — próbálkozott egy férfi, aki egy élénk piros zakóban állt. — Mi készpénzben adunk, rögtön itt a helyszínen.
Ivan Petrovics csak legyintett. De a régi nyugodt életének már vége volt. Minden csöngetés a ajtónál ijedelmet keltett – ki lehet most? Milyen új rokonok vagy csalók jönnek?
Éjszakánként ott ült a festmény előtt, és a már ismert tájat nézve azon tűnődött: vajon mit mondana Masha? A felesége, akivel ötven évig élt szeretetben és békességben, megelégedve a kevesebbel?
Egy este Kostya jött hozzá. Nem úgy, mint máskor, hogy azonnal a festményhez sietett, hanem csendesen, elgondolkodva.
— Nagypapa, — mondta, megszakítva a csendet egy kis szünet után, — azt gondoltam… talán érdemes lenne a ké
pet múzeumnak adni?
— Múzeumnak?
— Igen. Érted, ezek az igazi mesterművek mindenkinek szólnak.
Az embereknek lehetőségük lenne csodálni őket, érezni az erejüket. A pénzt… — elhallgatott egy pillanatra. — Arra is okosan lehet költeni. Valami fontosra.
— Tudod, — válaszolta lassan az öreg, — igazad van.
Másnap reggel felhívta a Tretyakov Galériát. Miután minden hivatalos ügy elintéződött, összegyűjtötte a családot – gyerekeket és unokákat.
— Figyeljetek jól, — mondta, miközben körbenézett. — A festmény mostantól a múzeumban lesz. A pénz… Kostya, te mindig is arról álmodtál, hogy Olaszországban tanulsz festészetet?
— Nagypapa, én nem tudom…
— De tudni fogod. És fogsz. Emellett pedig iskolát alapítok itt a környéken. Ingyenesen – a szegény családok gyerekeinek. Hadd tanuljanak meg ők is meglátni a szépséget.
— De hát akkor is rengeteg pénz marad! — tiltakozott a unokahúga. — Nem fogsz mindent rájuk költeni?
— Nem róluk, — mondta az öreg, és megrázta a fejét. — Hanem a jövőnkről.
Arról, hogy valaki egyszer megláthatja egy egyszerű vidéki tájban az egész világot. Ahogyan én láttam. Ahogyan Kostya látja.
Odament a festményhez, és utoljára végigsimította a keretet.
— Tudjátok, mi a legfontosabb? Ez a festmény nem csak a faluról szól.
Hanem az emlékekről, a szeretetről, arról, hogy mennyire fontos meglátni a szépséget a mindennapokban. És most másokat is erre fog tanítani.
Fél évvel később az ő környékükön megnyílt az Anton Savickij nevét viselő művészeti iskola.
És egy év múlva Kostya képet küldött a nagypapájának Firenzéből – az első munkáját. Azon ugyanaz a táj volt: vidéki utca, virágzó almafák, kút a kereklámpával.
Csak a kerítésnél ültek ketten – egy fiatal tanár és egy lány két vödörrel.
„Ezt tőled tanultam, nagypapa,” — írta a hátoldalán. — „Rólad és a nagymamáról.
Arról, hogy fontos hinni a csodákban. És arról, hogy az igazi gazdagság nem a pénz, hanem a szépség meglátásának képessége és az, hogy megosszuk másokkal.”
