Kristina munka után bement a boltba. Csak négy nap volt hátra az Új Évtől, de a hűtője még mindig üresen állt. Az idő sürgetett, és az ünnepi előkészületek egyre inkább hátráltatták őt.
A fenyőfa a sarokban ott állt, díszítés nélkül, mintha csak arra emlékeztette volna, hogy nem sikerült mindent elintéznie időben.
Kint erős, hideg szél tombolt, és a nemrég esett hó megfagyott a járdán, így a trottókat egyenetlen jégpályává alakította. Ő pedig, mint valami balszerencsés, magassarkú csizmát választott.
Minden egyes lépése lassú, apró mozdulatokból állt, próbálva megőrizni az egyensúlyát, nehogy elessen. Az utcai lámpák fényét alig lehetett látni, a sötétedő téli estén az útvonalat alig lehetett kivenni.
A nehéz vásárlószatyrok a karját húzták, a keze fájt a folyamatos terheléstől. A lábai fájtak a feszültségtől, és már azon tűnődött: „Miért hoztam ennyi mindent? Miért nem vártam holnapig?”
Amikor végre elért a buszmegállóhoz, letette a nehéz szatyrokat egy keskeny padra. Felmelegítette a már hideg ujjait, amelyek szinte érzéketlenné váltak.
Leült, hogy kicsit pihentesse a lábait, kezeit a kabátja zsebébe dugta. De a szél még itt is keresztül fújt rajta, mintha bárhonnan üldözte volna.
A szemét a buszok ablakain tartotta, figyelve, ahogy az elhaladó járművek tükröződtek a sötétben. Milyen jó lenne most egy kényelmes autóban ülni, melegen.
Az autó gondolata már régóta foglalkoztatta, de valamiért még mindig nem merte elvállalni a hitelt. Most pedig, a hidegben, már bánta, hogy nem hozta meg azt a döntést.
A busz megérkezett, az ajtók nehézkesen kinyíltak, és az utasok lassan kiszálltak, elindultak haza. Egyikük sem figyelt rá.
Kristina már épp fel akart állni, amikor hirtelen egy halk, fájdalmas sóhajtást hallott. Körbepillantott – senki sem volt a közelben.
Egy pillanattal később újra hallotta a hangot, most már sokkal közelebb. Felpattant a padról. A távoli autók fényei megvilágították a pad mögött egy fekete alakot.
Az első impulzusa az volt, hogy elfut, de aztán egy pillanatra elgondolkodott: mi van, ha nem találják meg reggelre, és a férfi az éjszakai hidegben megfagy? Különösen, ha még alkoholos állapotban van.
Kivette a telefonját és fényképező üzemmódban bevilágította a megálló sarkát. Azonnal meglátta a férfi fekete kabátját és fénylő cipőit — nem tűnt hajléktalannak. A telefon fénye végigsiklott az arcán.
A férfi szempillái megmozdultak, de a szemei még mindig csukva voltak. Fiatal, ápolt, jól öltözött férfi volt. Kristina közelebb hajolt, de nem érzett alkoholszagot.
– Hé, jól van? Keljen fel, megfagy! – mondta, miközben finoman meglökte a férfi vállát.
De ő nem reagált.
Kristina azonnal tárcsázta a mentőszolgálatot, elmondta a helyzetet.
– Várjon egy kicsit, – felelte a diszpécser hangja, kicsit fáradtnak tűnt.
Ő visszatette a telefont, ismét zsebre dugta a kezeit és összegömbölyödött a hidegben. Elkeseredett, hogy ő is így fázik, de vajon mi történik a férfival? Mi lenne, ha elmenne, és ott hagyná?
Amikor a mentőautó végre megérkezett, két orvos ugrott ki belőle, mindkettő kék kabátban.
– Ott, a saroknál, – mutatta Kristina.
Az orvosok lehajoltak a férfihoz. Éppen ekkor egy újabb busz érkezett a megállóhoz. Két új utas szállt le, és érdeklődtek Kristina felől.
– Kérem, ne zavarjanak! – szólt oda egyik orvos.
Visszament a mentőautóhoz, és hordágyat hozott.
– Segítsenek felemelni, – szólt a nézőkhöz.
De azok egy szempillantás alatt eltűntek.
– Mi történt vele? – érdeklődött Kristina aggódva.
– Valószínűleg szívinfarktus. Ha nem találják meg időben, megfagyott volna. Jegyezze fel a telefonszámát, hátha szükség lehet rá, – mondta az orvos, miközben elővette a jegyzetfüzetét.
– Most már nincs szükség rám? Tényleg megfagytam, amíg vártam, – válaszolta Kristina, miközben visszaadta a papírt.
Miután a mentő elvitte a férfit, Kristina elindult haza. A lábai már alig bírták el a súlyt, úgy érezte, hogy nem érzi a földet. Otthon sokáig melegítette a kezeit forró víz alatt.
Aztán kiürítette a szatyrokat. Egész este a férfi járt a fejében. Mi történt vele? Hogyan kerülhetett oda? Sajnálta, hogy nem érdeklődött, hova vitték, és hogy mi történt vele.
Két nap múlva egy ismeretlen szám hívta. Kint hó esett, fehér takaróval borítva a földet. A világ egy kicsit fényesebb lett. Kristina egy pillanatra habozott, de végül felvette.
– Kristina? – szólt egy kellemes férfi hang a telefonban.
– Igen. Ki az?
– Én… az, akit megmentettél. Te hívtál mentőt, amikor ott feküdtem a megállóban…
– Túléltem! – örvendezett Kristina. – Hogyan érzed magad?
– Minden rendben. Azért hívtalak, hogy megköszönjem. Te hagytad a számot.
– Mi történt veled? – kérdezte Kristina.
Hirtelen szégyenkezett, hogy nem érdeklődött a kórházban.
– Nehéz elmondani telefonon. Talán eljöhetnék hozzád, amikor kiengednek a kórházból? Mondd meg az címed.
– Ó, ne már, ne tedd! – válaszolta Kristina zavartan.
A férfi elhallgatott, Kristina is zavarban volt. Még mindig semmit sem tudott róla. A férfi végül elköszönt és letette a telefont. Csak ekkor jutott eszébe, hogy még a nevét sem kérdezte meg.
Kristina négy éve járt egy fiúval, két évig együtt is éltek. De ő soha nem kérte meg a kezét. A kapcsolat már nem működött, és végül különváltak. Egy évbe telt, hogy összeszedje magát.
Most pedig már féltek az új kapcsolatoktól, attól, hogy újra csalódjon.
A barátnői is hasonló helyzetben voltak. Ritka elvált, Tanja pedig a háborúban veszítette el a párját.
Együtt ittak, beszélgettek, újévi műsorokat néztek, megosztották a gondjaikat és álmaikat. Hárman egy kicsit könnyebb volt.
December 31-én Kristina nem sietett felkelni. Mikor végre nekilátott a saláták előkészítésének, kopogtak az ajtón. Ki lehet az? A barátnők még túl korán jönnek.
Kristina kinyitotta az ajtót. Egy magas férfi állt a küszöbön, kezében csokor virággal és egy szatyorral.
– Kristina? –
kérdezte mosolyogva. – Azért jöttem, hogy megköszönjem.
– Ön…?
– Igen. Meggyőztem az orvosokat, hogy hamarabb elengedjenek.
– Hogyan tudta meg az én címemet? – lepődött meg Kristina, hogy elfelejtette meghívni.
– Nem volt nehéz. A telefonszámot ismertem. Bemehetek?
– Ó, persze, gyere be! – sürgette Kristina.
