András nézte őt, és úgy érezte, mintha a szavak egyszerűen megfagytak volna a levegőben közöttük. Katalin mosolygott – nem szélesen, nem erőltetetten, hanem őszintén, valami gyermeki csodálkozással.
Ugyanazzal a mosollyal ajándékozta meg őt évek óta, amikor először találkoztak.
Akkor még képes volt nevetni, csupán attól, hogy ő elmerülten kenje a vajat a kenyérre. Akkoriban nem voltak közöttük ilyen súlyos csendek, kimondatlan szavak, olyan érzés, mintha mindketten valamit titkolnának.
De most már nem tudott úgy válaszolni neki, mint régen.
Valami csörrent. Talán a fejében volt a hang.
Katalin észrevette a zavart.
– Nem örülsz? – kérdezte óvatosan, mintha félt volna a választól.
András próbálta kinyitni a száját, de a szavak elakadtak valahol belül. Mit is mondhatna? „Bocsánat, de ez lehetetlen”? „Biztos vagy benne, hogy ez nekem öröm”? Vagy talán a valóság: „Te… megcsaltál?”
Katalin várt. Látta ezt a szemében.
– Ez… váratlan, – préselte ki végül.
Katalin bólintott, mintha megértené, hogy mi megy végbe benne.
– Tudom. De nem csoda?
András nem érzett csodát. Ő a tényekben hitt, a tények pedig egyet mondtak: nem lehetnek gyerekeik. Emlékezett arra a napra, amikor az orvos finoman letette elé az eredményeket, és közölte, hogy nincs remény.
A huszonkét évesen átélt betegség túl mély nyomokat hagyott. Még a mesterséges megtermékenyítés is lottó lenne, számára pedig a esély gyakorlatilag nulla.
Akkor Katalin megfogta a kezét, és így suttogott:
– Megoldjuk. Nekünk ketten is jól megy.
És valóban megoldották. Tíz évet töltöttek gyerekek nélkül, próbálkozás nélkül, remények és kétségek nélkül. Ők lettek azok, akik spontán utazgatnak, új éttermeket próbálnak, és hülye műsorok felett nevetnek.
És most itt van ez.
Katalin tovább beszélt a terhesség idejéről, az orvosi látogatások időpontjairól, de András csak egy fehér zajt hallott. Gondolatai csak egy mondat körül pörögtek: ez lehetetlen.
Valami nem stimmel.
Katalin kinyújtotta a kezét, és gyengéden megérintette a csuklóját.
– András, tényleg rendben vagy?
A saját hangja furcsának tűnt még számára is:
– Persze.
Katalin egy pillanatra megdermedt, mintha valamit érzett volna.
– Rendben. Akkor én megyek aludni, – mondta szinte suttogva.
Felállt, könnyedén megérintette a vállát, és eltűnt a hálószobában.
A felesége terhes. De ő nem lehet apja a gyermeknek.
Akkor a kérdés másképp hangzik: ha nem ő, akkor ki?
– Ma valahogy elgondolkodott, – mondta Katalin, miközben ügyesen hátrasimította a haját.
András figyelte a mozdulatait. Minden annyira ismerősnek, megszokottnak, szinte otthonosnak tűnt.
De most már ez az ismerősség nem nyugtatott, hanem aggodalmat keltett. Most más szemmel nézte őt.
– Csak nem aludtam eleget, – válaszolta, igyekezve megőrizni a nyugalmát a hangjában.
Katalin elmosolyodott, és bólintott.
– Én sem alszom jól. Ezek a hormonok, igazi kihívás.
Hormonok. Terhesség. Kié a gyerek?
Nem merte ránézni, hogy ne árulja el magát.
– Mit szólsz egy esti sétához? – javasolta Katalin. – Több időt kéne együtt töltenünk.
Ő csendben bólintott.
Katalin közelebb lépett, hajolt fölé, és könnyedén megcsókolta az arcát.
– Minden rendben lesz, András.
De vajon tényleg rendben lesz?
Valamit tennie kellett.
Bízzon? Tettetni, mintha semmi sem történt volna? Várjon?
De András sosem volt olyan, aki egyszerűen csak várt.
Elkezdte ellenőrizni a dátumokat. Három hónap, két, egy. Hol volt Katalin? Mit csinált?
Még mindig ugyanabban az irodában dolgozott, járkált a saját konditeremébe, néha találkozott a barátaival. Minden úgy tűnt, mintha rendben lenne.
De aztán eszébe jutott egy részlet.
A kiküldetés. Csak három nap. Akkor teljesen hétköznapinak tűnt – egy újabb céges szeminárium egy másik városban. Még ajándékot is hozott neki, és viccelődött, hogy ideje lenne neki egy kicsit kikapcsolódni.
Most ez a kis hűtőmágnes égette az ujjait.
Kinyitotta a böngészőt, és elkezdte keresni az információkat a dátumokról.
Két éjszaka a szállodában. Üzleti központ, standard szobák.
Talált egy oldalt, ahol szobát lehetett foglalni, és ott megakadt.
És mi van? Még ha megtudja is, hol szállt meg, mit fog változtatni?
De most már ez az információ ott ragadt a fejében.
Elkezdett észrevenni olyan dolgokat, amiket korábban figyelmen kívül hagyott.
Katalin elrejtette a telefonját. Igyekezett úgy tartani, hogy a képernyő lefelé legyen. Néha, amikor belépett a szobába, egy pillanatra megállt, mielőtt folytatta volna a beszélgetést.
Lehet, hogy csak ő rágja túl magát?
De talán…
András többször is vette el a telefonját, amikor Katalin a fürdőszobába ment.
A jelszó ugyanaz maradt.
Gyorsan átnézte az üzeneteket.
Semmi gyanús. Barátnők. Kollégák. Közös csevegőcsoport.
De egy dolog furcsának tűnt – az utóbbi három hónapban nem beszélt a főnökével, pedig korábban gyakran megbeszélték a munkahelyi dolgokat. Miért van most csend?
Megnyitotta a híváslistát.
Egy szám, ami nem szerepelt a névjegyek között.
De többször is felbukkant.
András nézte a képernyőt.
A telefon a kezében túl forró volt.
Katalin lehúzta a vizet a fürdőszobában.
Gyorsan bezárta az alkalmazást, és visszatette a telefont.
Katalin visszajött, mosolygott, mintha semmi sem változott volna.
De András már tudta – valami megváltozott.
Az utóbbi időben Katalin mintha belső fényben ragyogott volna.
Minden, amit tett, tele volt egy új energiával. A szemei ragyogtak, a mozdulatai lágyabbak, simábbak lettek. A jövőről úgy beszélt, mintha végre értelmet nyert volna.
András nézte őt, és a mellkasában egy furcsa érzés nőtt – egyfajta undor, félelem, és egy éles vágy, hogy megtudja az igazságot.
A felesége terhes.
De nem az ő gyermeke.
Majdnem biztos volt benne. De a „majdnem” nem volt elég. Bizonyítékra volt szüksége.
Amióta megtudta a terhességet, ez a gondolat nem hagyta el.
De nem lehet egy születendő gyermektől mintát venni. Várnia kellett.
Vagy…
András a kocsiban ült, és információkat keresett. Léteznek olyan tesztek, amiket a terhesség korai szakaszában elvégezhetnek, a magzat DNS-ét anyai vérből elemzik. Igaz, nem olcsó, de most már a pénz nem számított.
Bezárta a laptopot.
A pénzügyi kérdések nem izgatták.
Csak egy dolog maradt: hogyan győzze meg Katalint, hogy adjon vért?
A döntés magától jött.
Este ültek a nappaliban, amikor Katalin hirtelen megfeszítette az arcát, és a hasára tette a kezét.
– Valami húz, – mondta. – Valószínűleg idegesség.
Azonnal megfeszültek az idegei.
– Talán orvoshoz kéne menned?
Katalin elmosolyodott.
– Ne aggódj. Minden rendben. Holnap úgyis vért adok, hogy biztosra menjek.
András bólintott, próbálva nyugodtnak tűnni.
Ez volt az ő esélye.
Csak egy kicsit módosítania kellett a tervein.
Másnap lebeszélt egy orvossal egy privát klinikán – kérdés nélkül, gyors eredmény. Meggyőzte Katalint, hogy ez biztonságosabb és megbízhatóbb lesz.
– Nézzük át mindent egyszerre, – javasolta, miközben megfogta a kezét. – A nyugalom kedvéért.
Katalin elmosolyodott.
– Olyan gondoskodó lettél.
Ő pedig még csak azt sem sejtette, hogy mi áll mögötte – ez az elemzés neki választ fog adni.
Miután orvoshoz mentek, hazaértek, és Katalin úgy tűnt, mintha elfelejtette volna a vizsgálatot. Továbbra is a jövőről beszélt, a gyerekszobát tervezte, jövőbeli terveket szőtt.
András észrevette, hogy már nem is hallja, amit mond.
A számítógép előtt ült, de nem olvasott semmit. A telefonján nézte, de nem látta a képernyőt.
A gondolatok szüntelenül pörögtek.
Mi van, ha téved? Ha valóban csoda történt? Ha az orvosok tévedtek évekig?
De tudta. Pontosan tudta.
Amikor megérkezett az eredmény, a szíve kihagyott egy ütemet.
A kezei remegtek, amikor kinyitotta a fájlt.
Két egyszerű sor volt benne.
Összeegyeztetés: 0%.
Katalin valamit dúdolt a konyhában.
András nem értette, mikor kelt fel. Mikor indult el felé.
Megállt az ajtóban, és nézte őt.
Katalin megérezte a pillantását és visszafordult.
– Mi történt?
A hangja puha, meleg volt, mint mindig.
De most már tudta az igazságot.
Hazudott neki.
És most már csak egy kérdés maradt: miért?
Katalin meglepetten nézett rá.
– András?
Ő hallgatott. Minden belül összeszorult – düh, fájdalom, üresség.
Összeegyeztetés: 0%.
Katalin a hasát simogatta, és hirtelen rájött, hogy gyűlöli ezt a mozdulatot.
– Valami baj van? – kérdezte.
András összeszorította a száját, majd lassan kifújta a levegőt.
– Tudom.
Katalin homloka ráncolódott.
– Tudod, hogy mit?
Nem tudott a szemébe nézni.
– DNS-tesztet csináltam.
Hosszú, nyomasztó csend.
Katalin megdermedt. Csak az ajka mozdult.
– Te… mit?
Olyan halkan mondta, hogy alig hallotta.
– Tesztet. Egyszerűen nem tudtam elhinni. Bocsáss meg.
Katalin lehunyta a szemét.
András várta. Arra számított, hogy most kezd majd mentegetőzni. Kiabálni. Sírdogálni. Talán őt fogja vádolni a bizalmatlanságáért.
De nem tett semmit.
Egyszerűen kifújta a levegőt, mintha valami túl nehéz terhet hordozott volna már hosszú ideje.
– Tudtam, hogy ez lesz, – mondta.
És ennyi.
Nem próbált védekezni.
Nem emelt kifogást, nem kérte elnézést.
Csak ott állt előtte – üres szemekkel, lehajtott vállakkal.
– Szóval tudod, – ismételte.
Bólintott.
– Igen.
Katalin sokáig nézte őt. Aztán hátrébb lépett, és a pultra támaszkodott.
– Jó, – sóhajtott. – Akkor hallgass.
Katalin hátrasimította a haját, ujjait összefonta.
– Emlékszel a kiküldetésre?
Persze, emlékezett.
– Szóval… ott találkoztam valakivel.
Nagy ütés volt a mellkasában.
– Nem volt ez semmi affér, András. Nem flört. Nem… nem akartam ezt.
Nem tudott megszólalni.
Katalin folytatta.
– Egyszer történt. Túl sokat ittam a céges vacsorán. Ő… kihasználta ezt.
András megingott, és megkapaszkodott a pultban.
– Mi?
Katalin közvetlenül nézett a szemébe.
– Nem vagyok biztos benne, hogy ezt erőszaknak hívhatjuk. Nem mondtam nemet. De semmit sem emlékszem.
Megdermedt.
– Mikor tudtad meg?
– Egy hónappal később. – Katalin végighúzta az ujját az arcán. – Nem tudtam, mit csináljak. Elmondjam neked? De akkor mindent el kellett volna mondanom.
Keserűen mosolygott.
– És én el akartam felejteni.
A szoba túl szűknek tűnt, a levegő mintha elpárolgott volna.
András próbálta feldolgozni, amit hallott.
Tehát nem volt ez megcsalás? Vagy mégis az?
Nem titkolta el előle – magától titkolta el.
Nem tudta, mit érez.
Csak egy dolog volt biztos.
– Meg akarod tartani?
Katalin úgy nézett rá, mintha valami rettenetesen butát mondott volna.
– Ez az én gyerekem, András.
– De nem vagy biztos benne, ki az apja.
– Egyet tudok: nem te vagy.
Ezek a szavak fájdalmasabbak voltak, mint bármi más.
Egy lépést hátrébb tett.
Katalin elfordult.
– Nem fogod tudni elfogadni.
Ő hallgatott.
És akkor ő mondta:
– Nem kéne együtt lennünk már, igaz?
A válás. Vége.
András nézte őt, és nem azt a nőt látta, akivel tíz évet töltött.
Ez már valaki más volt.
A nő, aki meghozta a saját döntését.
És most neki kellett meghoznia a sajátját.
András nem tudta, mennyi idő telt el, mire végül megszólalt.
– Igazad van.
Katalin behunyta a szemét.
– Akkor végezzük el méltósággal.
Nem válaszolt.
Katalin elment az anyjához. Nem hívott, nem írt. Ő sem.
De egyszer, amikor egy gyermekbolt előtt ment el, megállt az üvegen belül.
A kirakatban egy kis plüss panda állt.
És ő először hosszú idő után azon gondolkodott, hogy nem az volt a fontos, kié a gyermek.
Hanem, hogy kinek lehetne ő.
De úgy tűnt, már túl késő.
