Soha nem gondoltam volna, hogy újra találkozom vele. Tíz év telt el azóta, hogy megmentette az életem egy kegyetlen hóviharban, és utána szó nélkül eltűnt, mintha sosem létezett volna.
De most, ott ült a metró megállóban, az apró fényekben, rongyos ruhában, kezét nyújtva, hogy pénzt kérjen.
Az a férfi, aki egyszer megmentette az életem, most ott ült, mintha a világ legnagyobb szükségében lenne.
Egy pillanatra csak álltam, és figyeltem. Az emlékek hirtelen visszatértek, mintha a hóval borított táj, a kemény, csípős hideg, és az ő erős, mégis védelmező kezei mind ott lettünk volna újra, amikor a hóviharban megmentett.
A biztonságot, amit akkor adott, most egy idegen arcával néztem szembe.
Évekig kerestem őt a saját emlékeimben, próbáltam kitalálni, hogy hová tűnt, vajon még él-e. És most itt volt, elém tárulva, de vajon képes lennék visszaadni neki azt a segítséget, amit ő egyszer nekem adott?
Gyermekkorom emlékei homályosak, szüleim arcát már alig tudom felidézni, de a szeretetük és a biztonság érzése örökké megmaradt bennem.
Egy szörnyű baleset következtében veszítettem el őket, mindössze öt évesen. Napokig vártam őket a szobámban, bízva abban, hogy bármelyik pillanatban hazajönnek.
De nem jöttek. Az életem ettől a pillanattól kezdve egy véget nem érő keresés lett, amely sosem hozott nyugalmat.
A gyermekotthonok, a nevelőszülők mind-mind átmeneti állomások voltak, amíg végül egyedül maradtam.
A tanulmányok adtak némi kapaszkodót a világban, és a könyvek, a tudásba vetett hit jelentette a menekülést a mindennapi fájdalomból.
A kemény munkám, a magány és a kétségbeesés kísértek végig, de kitartottam. Orvosi egyetemre kerültem, és végül sebész lettem.
Egy olyan életet építettem, amelyért keményen küzdöttem, de a szívemben mindig ott volt a hiány, amit a szüleim és a szeretetük jelentettek.
De volt egy emlék, ami soha nem hagyott el: a hóviharban, nyolcévesen, amikor eltévedtem az erdőben, és egy idegen férfi mentette meg az életem.
Mark. A férfi, aki engem védett, aki a legvégső pénzét odaadta, hogy meleg teát vegyen nekem, és akit sosem láttam többé. Egész életemben arra vágytam, hogy megtaláljam őt, de nem tudtam, hogy miként.
Most ott ült előttem, egy metrómegálló padján, elhagyatottan, elkeseredetten, de ugyanazzal az anklás tetoválással a karján, ami az én emlékeimet is felidézte.
Megismerte, és miután rákérdeztem, elmondta, hogy ő volt az. Az a férfi, aki egy életet mentett, most saját életét próbálta újraépíteni, de az idő megviselte.
Bár próbáltam segíteni neki, elvittük vacsorázni, ruhát vásároltam neki, és szállást adtam neki egy motelben.
De másnap reggel, amikor találkoztunk, Mark elmondta, hogy szívproblémái vannak, és hogy az orvosok szerint már nem sok ideje maradt.
Csak egy kívánsága volt: látni szeretné az óceánt. Mindent megígértem neki, hogy segítek neki, hogy elérjük ezt a vágyát.
Ám az élet ismét közbeszólt. Egy sürgős műtét miatt el kellett mennem a kórházba, és amikor végre visszatértem, már túl késő volt. Mark elhunyt. Az ígéretemet nem tudtam betartani.
Az óceán partján temettem el, de a szívemben örökre ott maradt az ő emléke, a kedvessége és az önzetlensége.
Most minden egyes betegem, minden egyes segítség, amit adok, egy darabja Mark kedvességének.
Az ő tanítása az, ami életemet irányítja, és most én is próbálok másoknak olyan szeretetet adni, mint amit ő adott nekem. A szeretet és a segítség egy örök körforgás, amelyet örökre magammal viszek.
