Az utóbbi két hétben a Samojlov család izgatottan várta a régóta áhított nyaralást. Ezúttal Törökországba készültek – Angelina már régóta álmodott erről az utazásról.
Stepan üzlete virágzott, Angelina munkája is jól jövedelmezett.
A ház fenntartására és két gyermekük nevelésére elegendő pénzük volt, így Stepan úgy döntött, hogy minden üzletből egy kis profitot félretesz, hogy meglepje a családját.
Angelina teljesen elragadtatott volt. Amikor Stepan közölte vele, hogy utaznak, igazi ünnepi vacsorát készített, és még a híres «madártej» tortáját is megsütötte – amit csak ritkán szokott megtenni.
A gyerekek már dicsekedtek a suliban, Angelina pedig minden barátjának mesélt a várva várt útról, miközben összepakolta a család ruháit és próbálgatta a legszebb darabokat, amiket magukkal visz.
Egy fárasztó munkahét után Stepan pihenni szeretett volna, de a barátai meghívták egy italra – régóta nem találkoztak a régi társasággal.
Mindannyian tele voltak új hírekkel, és ezek a srácok mindig közel álltak Stepanhoz. A barátságuk még az egyetemen kezdődött, és számos megpróbáltatáson mentek keresztül.
Mindig szerettek visszaemlékezni a régi időkre, nevetgélni és néha egy kicsit mélázni.
– Te aztán jól nézel ki! – mondta Pavel, amikor megtudta, hogy Stepan Törökországba készül.
– Mi tavaly Olyával Olaszországban nyaraltunk. Még most is emlegetjük azt az utat. Igazi második nászút volt. Hihetetlen élmények!
– Igen, fontos, hogy kényeztessük a feleségeinket, – csatlakozott Artur. – Emlékszel, amikor szerelmes voltál Olgába, abba a lányba, aki egy évfolyammal alattunk járt?
Imádta kínos helyzetekbe hozni az embereket, főleg Pashát.
– Ugyan már! Azok a copfos lányok aranyosak voltak, tudod, éppen ők vonzották a figyelmemet – válaszolta Pavel.
– Elég! – kiáltott Stepan, és tapsolt. – Nincs több exbarátnős sztori. Mindannyian családos emberek vagyunk, gyerekeink és felelősségünk van. Játsszunk inkább valamit.
– Mit szólnátok egy kis kívánságkártyás játékhoz? Hozzunk egy kis régi formát! Készen álltok? – ajánlotta valaki.
A barátok beleegyeztek. Az egyikük kért egy pakli kártyát a pincértől. Mindenki leírt egy kívánságot, összegyűrte és bedobta egy kis vázába, amit a helyszínen kértek.
Aki veszít, kihúz egy papírt, és teljesíti a kívánságot.
Az első három fordulóban Stepan szerencsés volt, és figyelte, ahogy a barátai kényelmetlen helyzetekbe kerültek, miközben vörösen pirultak vagy feszengtek a feladatok teljesítése közben.
Az emberek körülöttük szórakoztak, mintha egy futballmeccs nézői lennének. Végül elérkezett Stepan sora. Kinyitotta a papírt, elolvasta, majd mosolygott.
– Hát ez egy teljes őrület! – mondta nevetve.
– Mi van ott? Ne tartsd magadban! Olvasd már fel!
– Azt kell tennem, hogy az üzletem irányítását átadom az első koldusnak, akivel találkozom, amíg szabadságon vagyok? És ha ő visszautasítja, akkor szétosztom a heti nyereséget közöttetek?
Ez totális őrültség! Hogyan bízhatnék bárkiben, akit nem ismerek? Nem, én ezt nem csinálom.
– Na de ne legyél már ilyen! – mondta Artur csalódottan. – Az alku fontosabb, mint bármi más. Nem utasíthatod vissza. Minden nap figyelni fogjuk, mit csinál ez az ember.
Ha bármi baj van, segítünk. Ha meg senki nem fogadja el, akkor csak kifizeted nekünk. Ennyi.
– Na jó, belevágok – mondta Stepan, miután egy pillanatra megfontolta a dolgokat.
– Jaj, most aztán tényleg belehúzol! – ujjongtak a barátok. – Induljunk, meg kell találnunk a megfelelő embert!
Kifizették a számlát, és kiléptek az utcára, fogalmuk sem volt, hogyan kezdjenek hozzá. Egy darabig bolyongtak, egymást csúfolva, de nem találtak megfelelő jelöltet.
Aztán elkezdtek átjárni az udvarokat, és a kukák környékét vizslatták. A koldust nem találták azonnal.
A barátok tolták Stepant, aki éppen a legfurcsább szavakat készülődött kimondani életében.
– Jó napot kívánok! Elnézést a zűrzavarért, – szólította meg a koldust, aki a zsákok között túrt.
A koldus meglepődve nézett fel, mikor meghallotta a kedves megszólítást. A férfi vékony kabátot viselt, sportos nadrágot és papucsot, amelyből az egyik lába kilátszott.
A barátok elfojtott nevetésben törtek ki, és ő azt hitte, hogy ezek a férfiak csupán részeg bolondok.
– Mit akartok? – kérdezte mogorván.
– Ne haragudjon, nem szeretném megijeszteni. Van egy ajánlatom. Van egy üzletem, és hamarosan Törökországba megyek nyaralni.
– Gratulálok. De nekem mi közöm hozzá?
– Szükségem van egy helyettesre, aki felügyelni fogja a munkatársakat a távollétem alatt. Olyan, hogy minden úgy menjen, mint rendesen. Érti?
A férfi gyanakodva nézett rá, azt gondolva, hogy viccelnek vele. Az emberek általában csak ordítottak vagy eldobálták neki az ételmaradékot.
– Mi az ajánlat? Komolyan mondja?
– Egy fogadást kötöttünk a barátaimmal. Tudom, hogy furcsán hangzik, de elvállalná? Vezető lenne, amíg nem leszek itt.
– És mi hasznom lesz ebből? Nekem elég a magam baja, nem érdekelnek a tréfák.
– Kifizetem az összes munkát, amit elvégez. Mintha az én fizetésem lenne. Teljesen tisztességesen. Mit szól hozzá?
– Mi van, ha valami eltűnik? Nem fél, hogy csalás lesz? Bár nekem mindegy, nincs mit veszítenem – úgyis mindent eldobál.
– Akkor még inkább elfogadja.
– Igen, fogadja el! – kiáltotta Artur a háttérből. – Stepan becsületes ember. Nem fog átverni.
– Na jó, megállapodtunk, – mondta a koldus, és odanyújtotta mocskos kezét, Stepan pedig kezet fogott vele.
Most egy komoly feladat állt Stepan előtt – mindent helyesen megszervezni. Könnyebb lett volna a barátainak adni a vezetést: nekik volt otthonuk, rendes ruhájuk és tapasztalatuk. De a választás megszületett.
Stepan odament a barátaihoz, segítséget kért, majd visszament a koldushoz.
– Mondja, hol szokott éjszakázni? Holnap reggel körülbelül kilenckor elmegyek érted, rendbe hozlak, és beviszlek az irodába, hogy bemutassalak a csapatnak.
A részleteket majd ott megbeszéljük. Ma sajnos nem tudok segíteni, de a szállást intézem. A nevem Stepan.
– Engem Matvej Arkadjevicsnek hívnak. Itt élek, mondhatni, állandóan. Ez az udvar a területem. De holnap odamegyek a pavilonhoz. Nem illik komoly beszélgetést folytatni a kuk
ák mellett.
Stepan megjegyezte magának, milyen helyes stílusban beszél a férfi. A lámpa fényénél látta az arcát: nem tűnt részegnek, az arcán szokványos ráncok voltak, egy átlagos középkorú férfi.
Az eszébe jutott, hogy ha megmosnák, levágnák a haját és borotválkoznának, teljesen átlagos, tisztességes férfi lenne.
A barátai ekkor már visszatértek, kezükben egy csomag étellel: meleg borscs, püré, fasírt és olasz saláta.
– Itt van, ez az előleg. Ne aggódjon, tartom a szavam – mondta Stepan.
A koldus többször megköszönte a segítséget, miközben szorosan ölelte az ételt. Aztán elnézést kért, és hozzátette, hogy elmegy enni, míg az étel meleg.
– Na, elég bajt hoztál a fejedre – mondta Pavel, miközben búcsúzkodtak.
– Hát, köszönöm, így hívják a barátot? – mondta Stepan, miközben a fejét ingatta.
Reggel, miután Angelina reggelizett és elindult a munkába, Stepan felhívta a titkárnőjét, Alenát, és elmondta neki, hogy az első fél napot nem tölti az irodában, ha szükség lenne rá, közvetlenül kapcsolatba léphetnek vele.
A kijelölt időpontra megérkezett a pavilonhoz, ahol Matvej Arkadjevics már várta.
