Klavdija szorosan összeszorította a szemét, miközben az autó zötyögött. Hálát érzett, hogy végre vége a három hosszú év börtönének, de még mindig nem tudta elhinni, hogy ismét otthon lesz.
Már csak egy-két órát kellett kibírnia, és visszatérhet a családja körébe, a férjéhez, a lányához.
„Jó lenne, ha Pasha kijönne elém…” – futott át a fejében, de aztán gyorsan elhessegette a gondolatot. Valószínűleg megint dolgozik, mint mindig.
Az utolsó hónapokban alig találkoztak. Pasha mindig a munkájára hivatkozott: „Munka, érted…” Mit mondhatott volna erre Klavdija?
Megértette, hogy türelemmel kell viselnie ezt az időszakot, mint egy vihar, és hogy nem szabad túlzottan terhelni őt.
Úgy döntött, hogy nem zavarja, nem próbál közelebb kerülni, hagyja, hogy a férje saját tempójában élje az életét.
A minibusz megállt, az utasok elkezdtek felszállni, a helyek egyre szűkültek. Egy idős cigányasszony állt az ajtó mellett, ide-oda lépkedett, mintha nem tudná, mit kezdjen magával.
Klavdija azonnal észrevette őt, és bár nem félt tőle, valami miatt mégis elkerülte a tekintetét. Már nem volt szabad hely, és az asszony csak állt.
Klavdija az ablak felé fordította a fejét, mintha semmit sem látszott volna. A busz rázkódott, és az asszonyt ide-oda ingatta a jármű.
Klavdija körbepillantott, és mindenhol fiatalokat, erős férfiakat látott – mindegyikük úgy ült, mintha odaragasztották volna. Fájó sóhajjal felállt.
– Üljön le – mondta halkan.
Az asszony meglepetten nézett rá, majd ügyesen leült, és hálás mosolyt küldött neki.
– Köszönöm, kedves – suttogta, miközben finoman megérintette Klavdija kezét. A következő pillanatban azonban megdermedt. – Miért mész oda? Gondold meg, ne tedd!
Klavdija ledermedt. Az asszony szavai, bár ő maga sem hitt a cigány jóslatokban, mégis elgondolkodtatták. A cigányasszony folytatta:
– Ha most nem térsz le erről az útról, újra ott leszel, ahol most elhagytál. Ne hidd, hogy nem tudom, mit beszélek.
Én nem fenyegetlek, csak figyelmeztetlek. Mielőtt tovább mész, nézd meg mindent, gondold át a következményeket.
Klavdija hátán hideg borzongás futott végig. Az asszony szavai olyan hatással voltak rá, amit nem tudott elmagyarázni.
– Ha nincs ellenedre, gyere velem – javasolta a cigányasszony. – Nem élek gazdagon, de van helyem, pihenj itt.
Mintha álomban járna, Klavdija követte őt. „Mi rosszat tettek nekem a cigányok? Hiszen sosem bántottak…” – futott át a fején, miközben a házhoz értek.
A ház kicsi, régi volt, de belül tiszta és rendezett, nem úgy, ahogyan Klavdija elképzelte. Az asszony mosolyogva szólt:
– Gondoltad, hogy ha cigány vagyok, mindenütt kosz és rendetlenség lesz? Nem, drágám, már rég nem úgy élünk. A gyerekeim is rendes emberek. Vedd le a kabátodat, ebédelj velünk.
Klavdija teát ivott, de a gondolatai egyre inkább a házára, a férjére és a lányára összpontosultak. Az asszony pedig újra megfogta a kezét, és alaposan szemügyre vette a tenyerét.
– Nem, drága, haza nem mehetsz. Ott már nincs helyed – mondta végül.
– A lányod sem ott van, bár téged vár. De nem ott, ahol eddig volt. Először is, tudd meg az igazságot, és csak utána döntsd el, mit teszel.
Klavdija az éjszakát az asszonynál töltötte, miközben a fejében egyre több kérdés foglalta el a helyet. Reggel Zoya, egy régi barátnője házához indult, hogy megtudja, mi történik otthon.
Zoya elmondta neki, hogy Pasha új nőt hozott a házba, és hogy a lányát egy intézetbe helyezték el, arra hivatkozva, hogy „problémás”, de valójában csak azért tették, mert zavarta őket.
Klavdija szinte sokkot kapott a hírtől, de Zoya segített neki, hogy megnézze, hogyan tovább.
Később Zoya segítségével Klavdija eljutott a lányához, és jogi segítséget kapott, hogy szembeszálljon a férjével.
Az asszony bátorította őt, hogy harcoljon a jogaiért, és ne hagyja, hogy bárki is tönkretegye őt. Még Ruslan, a cigányasszony fia, aki ügyvédként dolgozott, is segített neki.
Miután sikerült visszanyernie a lányát és megszabadulnia a férjétől, Klavdija elgondolkodott azon, hogy hogyan változott meg az élete.
Fél évvel később feleségül ment Ruslanhoz, és úgy érezte, hogy végre új életet kezdhet.
Soha nem felejtette el a cigányasszony figyelmeztetését, és hálás volt azért, hogy egy idegen, aki látta őt, még akkor is segített neki, amikor úgy tűnt, hogy már nincs hova mennie.
