Minden egy ártatlan kávés beszélgetéssel kezdődött. Meghívtam a unokaöcsémet és a feleségét ebédre, hogy beszélgessünk egy kicsit a családról.
Eleinte minden rendben volt – érdeklődtek az egészségemről, az életemről a faluban, és felidéztük a régi szép időket. De hamarosan a beszélgetés a házamra terelődött.
– Képzeld, hogy egyedül élsz egy ilyen hatalmas házban – mondta mintha véletlenül a unokaöcsém felesége. – El tudom képzelni, milyen nehéz lehet ezt mindet fenntartani…
A szavaira nem reagáltam, de unokaöcsém már nem tudott titkolózni. – Mi Ewa-val szívesen ideköltöznénk – vágta oda. – Én elvállalnám a felújítást, te pedig pihenhetnél.
A szavak bátsága megdöbbentett. A szemükben csupán egy dolog volt látható: kapzsiság.
Ezek után egyre többször hívtak és látogattak. „Cioci, miben segíthetek?” – hangzottak a kérdéseik, de valójában minden alkalommal próbálták kiszedni tőlem, mi van a vagyonomban.
Egyik ilyen beszélgetés során tudtam meg, hogy a bátyám elkezdte terjeszteni a családban, hogy a házat és a földet majd az ő gyermekeinek adom.
– Hát persze, kinek másnak adnám? – válaszolta, mikor rákérdeztem. – Az én gyermekeim a jövőd.
Minden egyes nappal egyre bátrabbak lettek. Már nem érdekelt őket, hogy mire van szükségem, vagy mit érzek.
Kezdtek úgy bánni velem, mint valami akadállyal, amit el kell hárítaniuk céljuk elérése érdekében.
Tudtam, hogy gyorsan kell cselekednem. Valami olyat kellett tennem, ami megmutatja nekik, hogy a viselkedésüknek következményei vannak.
Felkerestem egy ügyvédet, és elkészítettem egy végrendeletet, ami bizony meglepetést fog okozni számukra.
Néhány hét múlva családi összejövetelt szerveztem. Az egész család eljött – a bátyám, a gyerekei, még a unokaöcsém felesége is. A levegő feszülten telt, mert senki sem tudta, mi következik.
– A jövőről szerettem volna beszélni – kezdtem nyugodtan, miközben a kíváncsi arcokat figyeltem.
– Elhatároztam, hogy rendezem az ingatlanügyeimet, hogy ne kelljen aggódnotok, amikor már nem leszek.
A szavaimra a unokaöcsémék szinte felvillanyoztak. Biztosan azt gondolták, hogy most be fogom jelenteni, hogy nekik adom az egész örökséget.
– A házat és a földet annak adom, aki igazán megérdemli – mondtam mosolyogva. – A szomszédasszonyomnak, Katinak, aki az elmúlt években segített nekem, mint senki más.
Ő törődött velem, ő hozta a bevásárlást, ő takarított. Neki köszönhetem, hogy nyugodt szívvel élhettem.
Csend borult a szobára. A unokaöcsém szinte felrobbant a haragtól. – Hogy mi?! – kiáltott fel. – Idegen nőnek adod a vagyonunkat?! Hiszen ez a mi örökségünk!
– A ti örökségetek? – kérdeztem hidegen.
– Emlékeztess, hány alkalommal segítettél nekem az utolsó évben? Hányszor hívtál fel, hogy érdeklődj, hogy vagyok, és nem azt kérdezted, hogy mit fogsz örökölni?
Senki sem szólt egy szót sem. Láttam az arcukon a döbbenetet, a szégyent. Éreztem egyfajta elégedettséget, de ugyanakkor szomorúságot is, hogy idáig kellett fajulnia a helyzetnek.
