Eleinte minden úgy tűnt, mint egy mesés álom. Egy apró, bájos házikó a külváros szélén, amelyet egy idős hölgytől vásároltunk meg.
A tranzakció zökkenőmentesen zajlott: minden papír aláírva, a pénz átutalva, a kulcsok átadva.
Mi pedig elárasztva éreztük magunkat az örömmel – végre a miénk lett egy darabka föld, ahol nyugodtan élhetünk, friss levegőn, zöld környezetben.
Minden tökéletes volt, a ház pedig tele volt lehetőségekkel. Szinte hallottuk, ahogy a falak hívogatnak minket, hogy alakítsuk ki a saját kis otthonunkat.
A néni, akitől vásároltuk, elégedettnek tűnt. Kedvesen búcsúzott tőlünk, elmondta, hogy a lányához költözik, és nem szándékozik visszatérni.
Azt mondta, hogy eljött az ideje, hogy elengedje a régi házát, és új életet kezdjen. Mi pedig mosolygósan kísértük őt el a küszöbön, kívánva neki minden jót.
Úgy tűnt, mindent rendben hagyunk magunk mögött, és az élet mehet tovább, mi pedig nekiállhattunk berendezni a házat, hogy otthonunkká váljon.
A tavasz éppen kezdett megérkezni, mikor egy hűvös reggelen csengettek.
Az ajtó előtt állt ő – ugyanaz a néni, akitől megvettük a házat. Az arcán egy feszültséggel vegyes, bizonytalan mosoly ült, és amikor belépett, mintha valami súlyos dologra készült volna beszélni.
A szívem egy pillanatra megugrott, mert nem számítottam a látogatására. Mi történhetett? Talán kíváncsi volt, hogy érzi magát itt az új otthonunkban? Vagy talán valami más miatt jött?
„Van egy kérdésem…” – kezdte, hangja enyhén remegett. Leült a konyhaasztal mellé, és mély levegőt vett. A feszültség érezhető volt a levegőben.
Szemmel láthatóan nem tudta, hogyan folytassa, de végül megszólalt: „Vissza tudnék költözni pár hónapra? Az a tervem, hogy a lányomnál lakom, de sajnos nem sikerült. Most pedig nincs hová mennem.”
A szavak mintha az agyunkba vágtak volna. Az a ház, amelyet frissen vásároltunk, most már a mi otthonunk, és most azt kérte tőlünk, hogy engedjük őt visszaköltözni, még ha csak átmenetileg is.
Hogyan reagáljunk? Mi volt a helyes lépés? Hiszen nem akartuk őt cserbenhagyni – egy idős hölgy, akinek nem volt más lehetősége, és most már ránk bízta a döntését.
Egymásra néztünk a férjemmel, és éreztem, ahogy egy nyomasztó, nehéz csend telepedik ránk.
Milyen döntést hozhatunk? Ő, aki eladta nekünk ezt a házat, most vissza akart térni, és mi álltunk a két lehetőség keresztútján.
Nem szerettük volna egyedül hagyni őt, de másrészt vajon helyes lenne engedni, hogy újra beköltözzön a házba, amely most már a miénk?
Pár percnyi feszült csönd után, férjem megkérdezte: „Meddig szeretne itt maradni?”
A néni lesütötte a szemét, mintha mélyen elgondolkodott volna a válaszon. Végül halkan válaszolt: „Csak pár hónapig. Amíg nem találok más megoldást, amíg el nem rendezem a dolgokat.”
A levegőben lógott a kérdés: mi történik, ha ezek a „pár hónapok” végül sokkal hosszabb időre nyúlnak?
Mi lesz, ha valami miatt nem akar majd elköltözni? Mi lesz, ha a házunkban maradni akar, és nem találunk közös nevezőt?
De vajon nem lenne túl kemény egyszerűen visszautasítani őt? Hogyan mondhatnánk nemet, ha egy idős asszonyról van szó, akinek tényleg nincs más választása?
A gondolatok összevissza kavarogtak a fejünkben, és nem tudtuk, hogyan hozzuk meg a legjobb döntést.
Az egész helyzet egyre inkább úgy tűnt, mintha egy elkerülhetetlen választás előtt állnánk, ami végleg megváltoztatja az életünket.
