A kés éles csillanása az asztalon elárulta, hogy valami nincs rendben, és a következő pillanatban, mintha az egész világ hirtelen elnémult volna.
A szemeim Peterre szegeződtek, ahogy mindenki más is, és bár ő rám pillantott, valami furcsa üresség ült ki az arcára. De akkor a tekintete végre találkozott Emmával, és mintha egy szakadék nyílt volna a két világ között.
Olyan volt, mintha az idő megállt volna, a levegő pedig úgy feszült volna, hogy ha egy tűt ejtettünk volna le, valószínűleg a hangja elég lett volna ahhoz, hogy felrobbanjon az egész helyiség.
– Emma – mondtam csendesen, de már nem tudtam, hogy magamat próbálom megnyugtatni, vagy őt. A mosoly, amit próbáltam erőltetni, már nem volt több, mint egy gyenge maszk. – Biztosan valami félreértésről van szó, nyugi.
De Emma nem tágított. A kis keze, ami eddig olyannyira meleg volt, most szinte égetett, ahogy erősen megragadta az enyémet. Nem engedte el, nem engedhette.
Mintha egy egész világ omlott volna össze abban a pillanatban, és ő nem akarta, hogy ezt a világot elvegyék tőle.
– Nem, anya! Ő itt van! Láttam őt a cobertben múlt héten! Most azonnal menjünk és nézzük meg! – kiáltotta, és a hangjában volt valami olyan intenzitás, amit eddig sosem hallottam tőle. Valami olyan, ami még engem is megrázott.
Peter tekintete elfordult, mintha valami titkot próbált volna elrejteni a világ elől. Az asztal körül mindenki mozdulatlanul figyelt minket, a csend olyan sűrűvé vált, hogy szinte éreztem a súlyát.
Peter egy pillanatra megakadt, és akkor, mintha egy nehéz, súlyos döntést hozott volna meg, végül lassan bólintott.
– Gyerünk – mondta, és a hangja olyan volt, mint egy parancs, de a lelkében ott volt a kétség, a harc. Kinyújtotta a kezét, hogy jelezze, kövessem.
A gyomrom egyre inkább összehúzódott, a lábaim alig bírták el a súlyt, ami a vállaimra nehezedett. Szívem dübörgött a mellkasomban, minden egyes lépés fájdalmas volt, de nem állhattam meg.
Az ajtón átlépve egy új világba léptem, egy világba, ahol minden mozdulat és minden lélegzet egy új titkot rejtegetett.
A cobert felé vezető út már nem tűnt olyan ismerősnek, mint eddig. Most egy régi, elhagyatott épületnek tűnt, egy helynek, ami minden szögletében rejtette a múlt titkait.
Minden nyikorgó fa és minden törött deszka mintha azt súgta volna: „Itt valami történt. Valami, amiről nem akarsz tudni.»
Peter megállt a régi, repedezett ajtó előtt. A kilincs rozsdásan csillogott, és minden egyes pillanattal közelebb kerültem ahhoz, hogy felfedjem, mi rejtőzik mögötte.
Peter rám nézett, az arcán olyan kifejezés volt, amit egyszerűen nem tudtam dekódolni. A szemeiben ott volt a félelem, a bűntudat és valami más… talán a végső igazság.
– Most már tudod – mondta, és a hangja olyan halk volt, hogy szinte megfulladtam tőle. A szavai szúrtak, mint a kés, és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy a levegő is megállt körülöttem.
