Itt Iris vagyok. Az életem nem mindig napfényes és rózsaszín, bár kívülről talán így tűnhet.
Otthon vagyok a gyerekekkel, és folyamatosan egyensúlyozok a nyolcéves Ollie energiabombájával és a hatéves Sophie szenvedélyes hercegnői világa között…
A férjem, Paul, stabil munkát végez, és hazahozza a «szalonnát», vagy inkább a csirkét mostanában.
Ne értsetek félre, fantasztikus apa, tele van ajándékokkal a gyerekeknek, és mindig biztosítja, hogy meglegyen mindenünk.
De tudjátok, mi történt a második gyerekünk után? Paul elkezdett egyre inkább a munkájára koncentrálni, és egyre kevésbé ránk. Elfelejtődtek a spontán filmnézős estéink és a romantikus vacsorák.
Most már, amikor bármit javasoltam, mindig azt hallottam, hogy «munkahelyi stressz» vagy épp «én-időre van szükségem». Kezdetben elnéztem, de mostanában egyre jobban nyomasztott.
Aztán múlt héten történt valami, ami igazán keresztbe tette az amúgy is megfáradt kapcsolatunkat. Paul hazajött egy fél napra, és vidáman közölte, hogy elmegy Alex barátja esküvőjére, három napra.
Nagyon izgatott lettem! Talán végre egy kis szünetet kaphatunk a folyamatos anyai és háztartási teendők közül. De aztán kiderült, hogy CSAK ŐT hívják meg.
«Miért nem engem?» kérdeztem, csalódottan.
Paul elmagyarázta, hogy Alex «kicsit furcsa», és olyan meghitt, szoros körű összejövetelt akar, amibe nem tartoznak a partnerek. Ezt furcsállottam.
«Vannak egyedülálló nők?» firtattam, miközben idegesen rágcsáltam a körmömet.
Paul ráncolta a szemöldökét, és a hangulata átfordult a nyugodtabból az ingerültbe.
«Iris, na ne már,» mondta, én pedig visszakoztam egy kis viccelődve: «Csak tréfálok! Ne flörtölj azokkal az egyedülálló hölgyekkel, oké?!»
Hatalmas hiba volt. Paul teljesen komolyan vette, hogy vádaskodom, és pillanatok alatt egy hatalmas veszekedésbe csöppentünk.
Paul azzal vádolt, hogy mindig gyanakvó vagyok, és mindent próbálok kontrollálni.
Még el is kezdett leckéket adni a «stabil kapcsolat titkairól», miközben paranoiás, kontrollmániás őrültnek éreztem magam.
De hát nem voltam teljesen tévedésben, igaz? Ekkor dühösen kiabáltam: «Miért nem élhetem meg én is az életet, Paul? Mi értelme van ennek az egész pénznek, ha soha nem vagy itt?»
Ezután valami nagyon durva történt. Paul szinte gyilkos tekintettel nézett rám, majd előhúzott egy szűk $20-as bankjegyet.
«Íme,» mondta gúnyosan, «ha nem kell a pénzem, éld meg a háztartást ebből három napig, amíg én elmegyek!»
A pénzt a kezembe nyomta, és elrohant, mielőtt bármit mondhattam volna.
Az állam szó szerint leesett, miközben a harag és a kétségbeesés kavargott bennem. Komolyan azt hiszi, hogy három napra elég lesz a $20 egy éhes családnak?
Elbőgtem magam, és rohantam a hűtőhöz, hátha még van valami, ami kihúzza a három napot.
De amikor kinyitottam, a szívem összeszorult. A hűtő szinte üres volt, csak Ollie színes juice dobozai, egyetlen uborka, és egy tucat tojás hevert benne.
Ez nem lesz elég. Bevásárlásra van szükségünk, de $20-ból nem lehet mit kezdeni. Teljesen padlón voltam.
A düh egyre erősebben lüktetett bennem. Paul tudta, hogy nem volt semmi elrejtett pénzem.
Szándékosan próbált engem csúnyán megfingatni, és tudtam, hogy ez nem maradhat így. De hogyan adhatnék neki egy leckét?
A szemem végigpásztázta a szobát, míg meg nem akadt a tekintetem Paul ritka, antik érmegyűjteményén.
Ezek neki fontosak voltak, igazi «trófeák», mindegyik egy-egy történetet hordozott, melyek a dédnagyapjától származtak.
Egy szikra csillant a szememben. Talán ezek lehetnek a kulcsai annak, hogy mindent rendbe hozzak, és közben egy kis leckét is adjak neki.
A kezeim remegtek, miközben a gyűjteményt elhoztam a vitrines szekrényből.
Minden egyes érme hangja, ahogy koccantak, mély fájdalmat okozott, de a friss ételek és a gyerekek éhes arcai egyre inkább elnyomták a lelkiismeret-furdalást.
Bár az érzés, hogy árulást követek el, egyre erősebben gyötört, mégis elindultam a közeli régiségboltba. Az eladó, egy szikár férfi, akinek szürke szakálla volt, üveglencsén keresztül nézte az érmeimet.
Megdermedtem, vajon elég lesz-e mindez. De a férfi hirtelen felnézett, és váratlanul kedves hangon megszólalt. «Hétszáz dollár,» mondta, szemei csillogtak.
A megkönnyebbülés hulláma elöntött, és alig bírtam megszólalni: «Megvan!»
A bűntudat azonban ismét rátört, mikor a készpénz a kezemben volt. De az éhes gyerekek és az üres hűtő gondolata mindent elnyomott.
A boltba siettem, és telepakoltam a kosaramat friss zöldségekkel, húsokkal, és rengeteg finomsággal.
Amikor hazaértem, a csirke rakottas illata szállt a levegőben, de az aggódás egyre jobban eluralkodott rajtam. Hogyan reagál majd Paul, amikor meglátja, hogy eltűntek a kedvenc érméi?
Három nap lassan telt el, mindegyik perc úgy nyúlt, mint egy örökkévalóság. A csönd, ami Paul nélkül uralta a házat, szinte elviselhetetlenné vált. Mikor végre megérkezett, a szívem hevesen vert.
Paul ott állt a bejárat előtt, a kezében két teli bevásárlószatyorral, friss zöldségekkel, és olyan sok gyümölccsel, hogy egy kisebb hadsereget is ellátott volna.
De a pillantása… az őrület, ami a szemében csillogott, egy teljesen más történetet mesélt. A szemében valami feszültség, szinte őrült öröm csillant, miközben hozzám szaladt.
«Bocsáss meg, Iris!» — mondta, miközben megemlítette, hogy találkozott az esküvőn és rájött, mennyire elhanyagolt minket.
Az érmeink azonban már nem voltak ott, és ahogy rájuk nézett, hirtelen egy szorongó fájdalom áradt belőle. A könnyei elindultak, és szó nélkül a földre rogyott.
A félelem és a fájdalom, amit éreztem, elnyelt, amikor rájöttem, hogy bár én tanítottam neki egy leckét, a helyzet mégis csak mindkettőnk számára tanulságos volt.
Végül, hosszú beszélgetés után, rájöttünk, hogy a családi boldogság nem egy cél, hanem egy folyamatos közös utazás.
