A 16 éves fiam nemrégiben felajánlotta, hogy a nyári hónapokban ő fogja ápolni mozgáskorlátozott nagymamáját.
Azt hittem, hogy végre megtörtént a változás. De egy sötét éjszakai telefonhívás az édesanyámtól minden reményemet összetörte.
„Kérlek, gyere, ments meg tőle!” – suttogta édesanyám a telefonba, alig hallhatóan.
A szavakban ott volt a félelem, egy olyan hang, amit még sosem hallottam tőle. A gyomrom összeszorult. Mielőtt válaszolhattam volna, a vonal megszakadt.
Bámultam a kijelzőt, a hitetlenség és a sokk keveredtek bennem. Az a nő, aki mindig erős volt, most félt. És tudtam, hogy kire céloz: a fiamra.
A fiam mindig is nehéz eset volt, de mostanában új határokat feszegetett.
Tizenhat évesen már minden szabályt próbált megdönteni. Lázadó, makacs, mintha egy örök vihar lett volna, állandóan kész arra, hogy megkérdőjelezze a világot.
Emlékeztem, amikor egy nap hazaérkezett az iskolából, ledobta a hátizsákját, és egy olyan mosolyt villantott, amit eddig nem láttam tőle.
„Azt gondoltam, elmehetnék nyáron a nagymamához. Mondtad, hogy jól jönne neki a társaság, hogy vigyázhatnék rá.”
Először meglepődtem, majd büszkeség töltött el. Talán tényleg felelősségteljesebbé vált.
De ahogy vezettem a sötétedő autópályán, a szavai egyre inkább zaklattak, mintha valami elkerülhetetlent hoztak volna elő belőlem.
„Te tényleg a nagymamához akarsz menni? Hiszen alig várod, hogy elhagyhasd,” mondtam, miközben próbáltam megérteni, hogy mi változott benne.
„Segítek gondozni őt,” válaszolta. „Még a gondozót is elengedheted, anya. Spórolhatunk egy kicsit.”
Ahogy tovább vezettem, egyre inkább kezdtek összeállni a közelmúltban elhangzott beszélgetéseink darabjai, és egy olyan kép bontakozott ki előttem, amit nem akartam látni.
„Az emberek változnak,” mondta vállat vonva egy furcsa mosollyal. „Azt hiszem, most már majdnem férfi vagyok, igaz?”
Elhessegettem a gondolatot, azt hitték, talán végre felnőtt. De most, ahogy ezen gondolkodtam, már nem tűnt olyan ártatlannak. A mosolya… mintha egy szerepet játszott volna.
Egy hét telt el, és amikor felhívtam, hogy érdeklődjek édesanyám állapota felől, ő vette fel. Vidám volt, de túl gyorsan válaszolt, mintha próbálta volna irányítani a beszélgetést.
„Szia, anya! A nagyi alszik. Azt mondta, túl fáradt ahhoz, hogy beszéljen, de majd elmondom neki, hogy hívtál.”
Miért nem figyeltem jobban?
Most minden emlék gyorsan visszajött. Csak mi ketten voltunk, mióta az apja elment, amikor két éves volt.
Minden erőmmel próbáltam neki megadni, amire szüksége volt. De ahogy felnőtt, úgy nőtt a távolság is közöttünk.
Az egyetlen ember, aki valóban elérte őt, édesanyám volt. Ő volt képes lecsillapítani, amikor a fiam túlságosan is próbálkozott a határok feszegetésével.
Újra próbáltam felhívni édesanyámat, de semmi válasz.
Ahogy közelítettem az édesanyám házához, egy furcsa, hideg érzés kerített hatalmába. Már két blokkkal előbb hallottam a zenét, ami ordítva szólt.
Az udvar, ami valaha rendezett volt, most elhanyagolt, a gyomok már az ajtóhoz nőttek. Az ablakok keretei lepattogzottak, mintha hetek óta senki sem volt otthon.
Kiléptem az autóból, és éreztem, hogy minden lépésem súlyos. Az üdítős dobozok és a sörös üvegek hevertek az erkélyen. A cigarettafüst áramlott ki az ablakon.
Amikor beléptem, a nappali egy zűrzavar fogadott. Ismeretlenek nevetgéltek, ittak, és túl hangosan beszéltek a zenére. Az egyik lány a kanapén hevert, és álmosan nézett fel rám.
„Hol van ő?” – kérdeztem remegő hangon.
„Nem tudom,” válaszolta, unottan. „Nem láttam semmilyen öregasszonyt.”
Átvágtam a tömegen, és ismét kiabáltam a nevét. „Elnézést, mozogjatok!”
Végül elértem a folyosó végén lévő ajtót. Az ajtó zárva volt, de a kilincs meg volt karcolódva, mintha százszor kinyitották volna. Kopogtam, miközben szívem vadul kalapált.
„Anya, bent vagy?” – kérdeztem, kétségbeesetten.
A válasz egy gyenge, remegő hang volt. „Itt vagyok. Kérlek, ments ki.”
Ahogy beléptem, ott ült a szobában, fáradtan, karikás szemekkel. Az arca sápadt, a haja összekócolódott. Az ujjaim remegtek, ahogy megfogtam a kezét, és magamhoz öleltem.
„Kezdett pár baráttal,” mormolta. „De amikor azt mondtam neki, hogy hagyja abba, megdühödött. Azt mondta… hogy csak útban vagyok.”
A szívem tele volt dühvel. Nem akartam elhinni, hogy a fiam hazudott, hogy segíteni akar. De most már biztos voltam benne, hogy nem fogom hagyni.
A nappaliban ott volt ő. A fiam, aki most egyedül állt a ház romjai között.
„Megbíztam benned, a nagymama is megbízott benned. És így hálálod meg?” – kérdeztem, hangomban fájdalom és harag.
„Nem volt szüksége erre a térre,” válaszolta. „Mindig rám szállsz.”
„Szabadság?” – mondtam hidegen. „Egy olyan nyári táborba mész, ahol nincs kibúvó, és mindent eladok, hogy a kárt megtérítsem. Megtanulod, mi a felelősség.”
Aztán, egy hosszú nyár után, elkezdtem látni a változást a fiamban. Csendesebbé vált, felelősségteljesebbé.
És végül, két évvel később, ismét ott állt a házunk előtt, kezében egy csokor virággal, megbánással a tekintetében.
„Bocsánatot kérek, nagymama,” mondta, és éreztem, hogy ő valóban megtalálta a saját útját.
