Nyolc éven át hitt benne, hogy a szerelem egyszer majd győzni fog. Hogy eljön a nap, amikor Ilja végre nemcsak szereti őt, hanem választja is. Őt. A közös életüket. Egy otthont, amelyben nem vendégként lakik, hanem társként.
Azon az estén azonban, amikor Marina telefonhívást kapott a kórházból, Ilja az anyjához ment csapot szerelni.
És Marina akkor megértette: nincs mire tovább várnia.
A kávéfőző pontosan hat óra negyvenhárom perckor szisszent fel.
Marina ezt azért tudta, mert minden reggel ugyanabban a pillanatban nézett az óra felé. Hat negyvenhárom. Ugyanaz a hang. Ugyanaz az illat. A frissen őrölt arabica lassan betöltötte a konyhát, végigúszott az ablak mellett, bekúszott a folyosóra.
Szerette ezt a félórát.
Ilyenkor még aludt Ilja. A lakás az övé volt. Csak az övé.
Mezítláb állt a hideg járólapon, két kézzel fogta a csészét, és nézte, ahogy az ég lassan rózsaszínre vált a háztetők fölött.
Harminc perc csend.
Az ő harminc perce.
Aztán megszólalt Ilja telefonja.
Hat ötvenegy.
Hét perccel korábban a szokásosnál.
Marina már az első hangból felismerte a csengőhangot. Chopin volt. Ilja az anyjához állította be ezt a különös, lágy dallamot, és Marina nyolc év alatt annyiszor hallotta, hogy már a falakon keresztül is felismerte.
A hálószobából Ilja álmos hangja szűrődött ki.
– Anya, ugyan már… Persze, hogy emlékszem. Nem, nem felejtettem el. Anya, mondtam, hogy átmegyek.
Marina becsukta a szemét.
A hűtőszekrényen ott lógott a naptár.
A szombat pirossal volt bekarikázva.
Nem ő karikázta be.
Ilja.
Három héttel korábban.
Aznapra beszélték meg, hogy elmennek megnézni egy lakást.
Nem akármilyen lakást.
A sajátjukat.
Nyolc éve Marina egyszobás lakásában éltek. Az ő lakásában. Az ő nevére szólt minden, az ő bútorai álltak benne, az ő pénzéből vették a legtöbb dolgot. Ilja ruhái elfoglalták a szekrény egyik felét, a borotvája ott állt a fürdőszobában, a cipői az előszobában sorakoztak.
Mégis mindig volt valami láthatatlan határ.
Ez Marina lakása volt.
Az övék sosem lett.
Nyolc évig azt mondogatta Ilja:
Majd.
Majd veszünk egy nagyobbat.
Majd összeköltözünk rendesen.
Majd lesz saját otthonunk.
És most végre találtak egy kétszobás lakást Babuskinszkaján. Zöld udvar, második emelet, világos nappali. A konyhában hatalmas ablak nézett egy öreg juharfára.
Marina már kétszer megnézte a hirdetés képeit.
Látta maga előtt az asztalt az ablak mellett.
Az ő asztalukat.
Nem az övét.
Az övékét.
Ilja kilépett a hálószobából. Magas volt, kissé görnyedt, haja kócos, arca még álmos. És ott volt rajta az a mosoly.
Az a bocsánatkérő mosoly, amelyet Marina nyolc év alatt túlságosan jól megismert.
Ilja mindig így mosolygott, amikor késik.
Amikor elfelejt valamit.
Amikor elmegy.
Amikor megint valami fontosabb közbejön.
– Mariška – mondta, és leült az asztalhoz. – Van egy kis probléma.
Marina elé tette a kávét.
Nem kérdezte, mi az.
Tudta.
– Anya megkért, hogy menjek át hozzá. Valami baj van a csappal. Szivárog. Állítólag egész éjjel vödröt tett alá.
– A csap?
– Igen. Gyorsan megcsinálom. Talán csak egy tömítés. Egy óra az egész.
Marina két kézzel fogta a csészét.
– Tizenkettőkor van a lakásnézés.
– Tudom.
– Három hete erre várunk.
– Tudom, Mariška. Elmegyek anyához, megcsinálom, és odaérek. Egy óra, maximum.
Egy óra.
Marina már százszor hallotta ezt.
Az egy órából rendszerint három lett.
A háromból öt.
Aztán este tízkor megszólalt a telefon:
„Mariška, itt még van egy kis dolog…”
Marina bólintott.
– Rendben. Menj.
Ilja odahajolt, és megcsókolta a feje búbját.
A férfi illata ismerős volt.
Meleg.
Otthonos.
Marina lehunyta a szemét.
És arra gondolt, hogy talán éppen ez a legfájóbb.
Hogy még mindig szereti.
Ilja nyolckor elment.
Tizenegykor Marina felhívta.
– Hol vagy?
– Mariška, bonyolultabb lett, mint gondoltam. Kell még egy alkatrész. Anya ideges, felment a vérnyomása. Nem hagyhatom egyedül.
– Tizenkettőkor a lakásnézés.
– Halasszuk el. Kérlek. Hívd fel az ingatlanost, mondd, hogy hétfőn. Te megérted, ugye?
Négy másodperc csend.
Marina számolta.
Egy.
Kettő.
Három.
Négy.
– Megértem – mondta.
És letette.
Egyedül ment el a lakásnézésre.
Megállt a konyhaablaknál.
Odakint a juhar levelei mozogtak a szélben.
Marina pedig arra gondolt, hogy Ilja még azt sem fogja megkérdezni, milyen volt.
És tényleg nem kérdezte.
A lakást közben egy másik pár nézte meg.
Fiatalok voltak.
Talán harmincévesek.
A férfi fogta a nő kezét, miközben együtt nézték a falakat, az ablakokat, a konyhát.
Úgy értek mindenhez, mintha valami közöset keresnének benne.
Mintha máris az övék lenne.
Marina este kabátban ült az előszobában, és sokáig nem mozdult.
Aznap éjjel már tudta, hogy valami megváltozott.
Csak még nem tudta, hogy végleg.
Ilja anyja, Jelena Valerjevna a Preobrazsenszkaján lakott egy régi, kétszobás lakásban.
A lakás mindig tiszta volt.
Túl tiszta.
Minden tárgy pontosan a helyén állt. Az ablakpárkányon ibolyák sorakoztak, a konyhában hímzett törölközők lógtak, a polcokon régi könyvek álltak.
Az asszony nem volt gonosz.
Talán éppen ez tette olyan nehézzé az egészet.
Soha nem kiabált.
Soha nem sértegette Marinát.
Soha nem mondta, hogy nem szereti.
Csak halkan, szomorú szemekkel ismételgette:
– Persze, Iljuša, éld csak az életed. Én megleszek. Ne aggódj miattam.
És ezek a szavak Ilját mindig ugyanoda vitték.
Vissza hozzá.
Amikor először beszéltek közös nyaralásról, Jelena Valerjevna vérnyomáskrízist kapott.
Amikor szóba került a közös hitel, az orvosok valami elváltozást találtak az ultrahangon. Két hétig jártak vizsgálatról vizsgálatra.
Nem lett belőle semmi.
Amikor Marina előléptetést kapott, és vacsorával akarta megünnepelni, Jelena Valerjevna felhívta Ilját, hogy elment az áram, és fél egyedül a sötétben.
Mindig volt valami.
Mindig akkor.
Marina egyszer megpróbált beszélni erről Iljával.
Óvatosan.
Mintha üvegszilánkok között járna.
– Nem vetted észre, hogy mindig akkor történik valami, amikor nekünk fontos dolgunk van?
Ilja úgy nézett rá, mintha pofon ütötte volna.
– Ezt komolyan mondod?
– Nem azt mondom, hogy szándékosan csinálja.
– Az anyám beteg, te pedig féltékeny vagy rá?
– Nem vagyok féltékeny.
– Akkor mit akarsz?
Marina elhallgatott.
– Mit akarsz, hogy ne segítsek neki? Egyedül van, Marina. Az apám tizenkét éve elment. Nincs senkije.
Ilja megállt előtte.
– Csak én vagyok neki.
Ezt olyan büszkén mondta, mintha kitüntetést viselne.
Az egyetlen fiú.
Az egyetlen támasz.
A jó fiú.
A kötelességtudó fiú.
Marina többé nem hozta szóba.
Aztán eljött a szerda.
Marina az irodában ült, amikor megszólalt a telefonja.
A nővére, Tánya hívta.
A hangja olyan volt, mint amikor valaki már végigélt magában egy tragédiát, de még nem tanulta meg kimondani.
– Marina… Apa agyvérzést kapott.
Marina felállt.
– Mi?
– A Szklifben vagyunk. Gyere.
A világ egyszerre némult el körülötte.
Nem képletesen.
Valóban.
A kollégák mozogtak, beszéltek, csörgött valami a háttérben, de Marina semmit sem hallott.
A lába remegett.
A keze remegett.
Taxit hívott, és közben Ilját tárcsázta.
– Apa intenzíven van. A Szklifbe megyek.
– Úristen… Hogy van?
– Nem tudom. Tánya sírt. Semmit sem értek. Ilja, kérlek, gyere. Szükségem van rád.
Ritkán kért bármit.
Nyolc év alatt megtanulta egyedül megoldani a dolgokat.
De most félt.
Rettenetesen.
– Megyek – mondta Ilja. – Várj meg.
Marina várt.
A kórház folyosója fertőtlenítőszagú volt.
És reménytelenséggel teli.
Tánya egy műanyag széken ült, karjait maga köré fonva.
Amikor meglátta Marinát, felállt.
Nem szóltak.
Csak megölelték egymást.
Az orvos később ennyit mondott:
– Az éjszaka eldönti.
Az éjszaka.
Mintha az éjszaka képes lenne bármit eldönteni.
Marina elküldte Iljának a címet.
Az épület számát.
Az emeletet.
„Mindjárt ott vagyok.”
Ezt írta vissza.
Eltelt egy óra.
Másfél.
Kettő.
Marina végül felhívta.
– Hol vagy?
Csend.
Hosszú csend.
– Mariška… anya hívott. Rosszul lett. Azt mondta, nem kap levegőt. Nagyon megijedtem, ezért elmentem hozzá.
Marina lehunyta a szemét.
– És?
– A mentők azt mondták, pánikroham. De remeg, sír, és azt kéri, ne hagyjam magára. Nem tudok eljönni.
Marina a folyosó falának támasztotta a fejét.
– Az apám intenzíven van, Ilja.
– Tudom.
– Lehet, hogy ma éjjel meghal.
– Ne mondd ezt…
– Te mégsem vagy itt.
– Anyám egyedül van.
Marina hangja egészen halk lett.
– És én?
Ilja sóhajtott.
Az a nehéz, ingerült sóhaj.
Marina már ismerte.
Azt jelentette: megint kezded. Megint választás elé állítasz.
– Te felnőtt nő vagy – mondta. – Tánya ott van veled. Megoldjátok. Anya viszont egyedül van.
Marina lenézett a telefonjára.
Négy perc harminchét másodperc.
Ennyi kellett.
Nyolc év után ennyi.
– Rendben – mondta. – Maradj vele.
És letette.
Nem sírt.
Tánya megszorította a kezét.
Nem kérdezett semmit.
A testvérek néha úgy tudnak együtt hallgatni, hogy a csendben minden benne van.
Hajnalig ott ültek.
Az orvos végül kijött.
– Stabilizáltuk.
Marina úgy érezte, először kap levegőt egész éjjel.
Reggel hazament.
A lakás sötét volt.
Ilja nem volt ott.
Nem írt.
Nem hívta.
Marina felkapcsolta a villanyt, és sokáig nézte a férfi cipőjét az előszobában.
Barna velúr.
Kissé kopott.
Tavaly vette, és úgy örült neki, mint egy gyerek.
Marina levette a kabátját.
Aztán elővette a bőröndöt az ágy alól.
Nem sírt.
Nem dühöngött.
Csak pakolt.
Pulóverek.
Farmernadrágok.
Fehérnemű.
Töltő.
Iratok.
Útlevél.
A prágai csésze.
Azt külön becsomagolta egy sálba.
A hűtőről levette a kis mágnest is.
„Prága, 2022.”
A naptárt viszont otthagyta.
A szombat továbbra is pirossal volt bekarikázva.
Öt óra harminckor bezárta maga mögött az ajtót.
Nem nézett vissza.
A taxiban csendben ült.
Odakint a város lassan ébredt.
A lámpák még égtek.
Az ég szürkéből rózsaszínbe fordult.
Marina pedig először érezte azt, hogy nem menekül.
Hanem elmegy.
Ilja csak csütörtök este ért haza.
Az anyjánál minden rendben lett.
A pánikroham elmúlt.
A vérnyomása normalizálódott.
Jelena Valerjevna még borscsot is főzött neki, és hosszasan mesélt a szomszédról.
Amikor Ilja kinyitotta a lakás ajtaját, azonnal megérezte.
Nem látott semmit.
Csak megérezte.
A lakás más volt.
Üres.
Néma.
– Mariška?
Semmi.
Bement a hálószobába.
A szekrény nyitva állt.
Marina ruháinak helyén üres vállfák lógtak.
A konyhában nem volt ott a prágai csésze.
A hűtőszekrényről hiányzott a mágnes.
A naptár ferdén lógott a falon.
Ilja elővette a telefonját.
Hívta.
Egyszer.
Kétszer.
Tízszer.
Nem vette fel.
„Mariška, hol vagy?”
Elküldte.
„Hívj fel.”
Aztán:
„Nem értem, mi történik.”
Semmi válasz.
Leült a konyhában.
A kávéfőző előtt.
Hideg volt.
Üres.
A kávébab elfogyott.
Marina mindig gondoskodott róla.
Ekkor megszólalt a telefonja.
Chopin.
– Iljuša, hazaértél? – kérdezte az anyja. – Ettél? Elvittted a borscsot? Olyan furcsa a hangod. Beteg vagy? Ha akarsz, gyere vissza. Megágyazok neked a nagy szobában.
A nagy szobában.
Mint régen.
Ilja a nyitott szekrényre nézett.
Az üres vállfákra.
A pirossal bekarikázott szombatra.
– Igen, anya – mondta halkan. – Lehet, hogy visszamegyek.
Letette a telefont.
Odament az ablakhoz.
Odakint valaki nevetett.
Egy kisgyerek rollerrel gurult végig az udvaron.
A kerekek kopogtak az aszfalton.
Az élet ment tovább.
Ilja pedig életében először rájött valamire, amit nyolc éven át nem akart észrevenni:
az anyját mindig ott találja.
De Marinát már nem biztos.
Tányánál Marina teát ivott.
Az apjuk állapota javult.
Az orvosok óvatosan fogalmaztak, Tánya azonban lefordította nekik a szavaikat.
– Élni fog, Marina. Hallod? Élni fog.
Marina bólintott.
A telefonja az asztalon feküdt, kijelzővel lefelé.
Látta a nem fogadott hívásokat.
Nem nyúlt hozzájuk.
– Még hívni fog – mondta Tánya.
– Tudom.
– És mit mondasz majd neki?
Marina sokáig hallgatott.
Aztán a kezébe vette a csészét.
Nem a sajátját.
Tányáét.
Sárga napraforgók voltak rajta.
– Semmit.
– Semmit?
Marina az ablak felé nézett.
Odakint egy hatalmas juharfa hajladozott.
Ugyanolyan, mint amilyet azon a lakáson látott.
– Már mindent elmondtunk egymásnak – felelte.
Tánya megfogta a kezét.
– Jól vagy?
Marina elgondolkodott.
Nem azt mondta, hogy igen.
Nem hazudott.
Figyelt magára, mintha egy földrengés után ellenőrizné a házat.
A falak még álltak.
A tető a helyén volt.
Voltak repedések.
De az alapok nem mozdultak meg.
– Nem most – mondta végül. – De rendbe fogok jönni.
És miközben kinézett az ablakon, Marina megértette, hogy néha nem egyetlen nagy tragédia vet véget egy kapcsolatnak, hanem azoknak az apró csalódásoknak a sokasága, amelyeket az ember éveken át megbocsát, egészen addig, amíg egy reggelen már nincs több „majd”, nincs több „egy óra”, nincs több „anya egyedül van” — csak egy üres hely marad mellette, ahol végre elkezdődhet a saját élete.
