Tamara Petrovna, Denis és Aljona negyedik emeleti szomszédja telefonált. Megfigyelőtehetségét bármelyik nyomozóiroda megirigyelhette volna, de nem tartozott azok közé, akik mindenbe beleütik az orrukat. Ha ő közölt valamit, annak rendszerint olyan pontossága volt, mintha egy repülőtéri irányítóközpontból jelentene.
– Larissza, te tudod, hogy a tiéteknél valami költözésfélét terveznek? – kérdezte köszönés helyett. – Dobozokat cipelnek az egész lakásban. A fotelt kitették a folyosóra, a lehajtható asztalt is. Nekem úgy tűnik, készülnek valamire.
Larissza Ivanovna letette a teáscsészéjét.
– Milyen fotelt?
– Hát azt a régi, barnát. Ami nálatok is állt.
Egy perc sem telt bele, és a kerti veteményesekről szóló műsor már egyáltalán nem érdekelte.
Larissza gyorsan felöltözött, és taxit hívott. Amíg az autóra várt, gondolatban háromszor kitagadta Aljonát a családból, kétszer visszafogadta, egyszer pedig részletesen elképzelte, hogyan dobja ki a menye az engedélye nélkül azt a porcelánkészletet, amelyre „egyszer még szüksége lesz az unokáknak”.
De mindennél jobban a fotel háborította fel.
A fotel ugyanis már legalább nyolc éve senkinek sem kellett.
Csakhogy egészen más dolog, ha az ember saját elhatározásából nem akar valamit, és megint más, ha valaki az ő engedélye nélkül nem akarja tovább őrizgetni.
A ház előtt Okszana éppen egy dobozzal a kezében lépett ki a kapun. A bejárat mellett már több, elszállításra előkészített holmi sorakozott.
Larissza megtorpant.
– Ez meg micsoda?
Okszana ránézett az anyjára, és szemernyi meglepetést sem mutatott.
– Jó reggelt!
– Azt kérdeztem, mi folyik itt!
– Az, amiről Denisz kedden beszélt neked.
– Azt mondta, hogy rendet raknak a holmik között.
– Nem. Azt mondta: „Szombaton mindent elviszünk hozzád.”
– Okszana, ne kezdd! Én megmondtam neki, hogy szombaton elfoglalt vagyok.
– Pontosan ezért döntöttünk úgy, hogy nem zavarunk.
Larissza Ivanovna úgy elámult ezen a logikán, hogy néhány másodpercig szólni sem tudott.
Aztán belépett a lépcsőházba, felment az ötödik emeletre, és úgy nyomta meg a csengőt, mintha a lakás tartozna neki pénzzel.
Denisz nyitott ajtót. Melegítőnadrágot, régi pólót viselt, a könyökére pedig valahogy odaragadt egy darab ragasztószalag.
– Szia, anya!
– Ti itt mit műveltek?
– Szelektálunk.
– Azt látom, hogy nem pasziánszoztok.
Larissza belépett a nappaliba, és néhány másodpercre valóban elakadt a szava.
Dobozok álltak a padlón. A fal mellett feltekert szőnyeg feküdt. A második szoba ajtajában Okszana tűnt fel, aki éppen egy újabb adag holmiért jött vissza. A káosz közepén pedig Denisz ült egy ragasztószalaggal, filctollal és papírlappal, amelyen gondosan felsorolta a becsomagolt tárgyakat.
Aljonának nyoma sem volt a dobozok között.
Ő a konyhában ült, laptop előtt, fejhallgatóval a fülén. Egy táblázatot ellenőrzött, és nyugodtan teázott.
Amikor észrevette az anyósát, levette az egyik fülhallgatót.
– Jó reggelt, Larissza Ivanovna!
– Tehát te itt dolgozol?
– Délig be kell fejeznem a jelentést.
Azzal visszatette a fülhallgatót, és folytatta a munkát.
Ez valamiért még jobban felbosszantotta Larisszát. Ő egy kiadós családi veszekedésre készült, a fő vádlott viszont még csak a tárgyalóterembe sem volt hajlandó belépni.
– Denisz, hová viszitek az én dolgaimat?
– Hozzád.
– És engem nem kellene megkérdezni?
– Előre szóltam.
– Szólni és megkérdezni két különböző dolog!
– Majdnem négy évig kérdezgettünk. Most már csak szólunk.
Denisz mindezt teljesen nyugodtan mondta, majd visszahajolt a doboz fölé.
Ez új volt.
Denisz korábban mindig megpróbálta elsimítani a családi konfliktusokat.
„Anya, majd később megbeszéljük.”
„Aljona, hadd maradjon még egy kicsit.”
„Majd kitalálunk valamit.”
Négy év alatt valóban sok mindent kitaláltak. Leginkább azt, hogyan lehet átküzdeni magukat a dobozok között anélkül, hogy vállal letarolnák a régi függönyök tornyát.
Amikor Denisz feleségül vette Aljonát, hozzá költözött. A kétszobás lakást Aljona még évekkel korábban örökölte a nagymamájától. Denisz soha nem tartott igényt rá, és erre nem is volt semmi oka. Közösen fizették a rezsit, az élelmiszereket és a nagyobb háztartási kiadásokat, a lakás azonban Aljona tulajdona maradt.
Az egyik szobából hálószoba lett, a másikat pedig dolgozószobának tervezték, egy kihúzható kanapéval, hogy a vendégek is kényelmesen elférjenek.
A tervből nem lett semmi.
Fél évvel az esküvő után Larissza Ivanovna felújításba kezdett a saját lakásában, és megkérte a fiatalokat, hadd tegyen le náluk két dobozt.
– Csak egy hétre. Legfeljebb kettőre.
A dobozok rendkívül alkalmazkodóképesnek bizonyultak, és csaknem négy évig maradtak.
Aztán megérkeztek a téli kabátok.
Utánuk a porcelánkészlet.
Majd a szőnyeg, amelyet Larissza azért nem akart kidobni, mert „ilyet manapság már nem gyártanak”.
Később befutott a lehajtható asztal is.
Egy hónappal később pedig megérkezett a fotel, amelyet eredetileg a nyaralóba szántak.
A fotel azonban soha nem jutott el a nyaralóig. Valószínűleg nem sikerült közös nevezőre jutnia az útvonallal.
Két év elteltével a szobában már ágyneműs zsákok, befőttesüvegek, karácsonyfadíszek, régi konyhai eszközök, asztali lámpák és egy nagyjából vödörnyi műanyag gombosdoboz is helyet kapott.
Aljona egyszer megpróbált megtalálni benne egy gombot a kabátjához.
Húsz perc keresgélés után visszatette a fedelet, és arra jutott, hogy egyszerűbb lesz új kabátot venni.
A holmik visszaszállítására tett minden kísérlet ugyanúgy végződött.
Tavasszal túl nagy volt a sár.
Nyáron elviselhetetlen volt a hőség.
Ősszel szakadt az eső.
Télen csúszott az út.
Ha Denisz teherautót akart bérelni, Larissza közölte, hogy pénzkidobás lenne, hiszen Okszana egyszer úgyis eljön a saját autójával.
Amikor Okszana tényleg ráért, kiderült, hogy aznap mégsem alkalmas.
Egyszer azért maradt el a szállítás, mert Larissza egy krimisorozat utolsó epizódjára várt.
Aljona akkor a férjére nézett.
– Én már nem is vitatkozom. Ha egy szobát legyőz egy televíziós sorozat, az már egy másik szint.
Denisz nevetett, megígérte, hogy a következő héten mindent elintéz, aztán természetesen semmit sem intézett el.
Aljona először mérges volt. Később belefáradt. Végül egyszerűen becsukta a második szoba ajtaját, és csak akkor ment be, ha a ruhaszárítóra vagy a porszívóra volt szüksége.
Szeptember elején azonban megváltozott a helyzet.
Aljona egy nagy kereskedelmi vállalatnál dolgozott elemzőként. Addig szinte mindig bejárt az irodába, októbertől viszont a részlegét vegyes munkarendre állították át: hetente három napot otthonról kellett dolgoznia.
Nyolc órán keresztül a konyhaasztalnál ülni esze ágában sem volt.
Különösen úgy, hogy Denisz szerviztechnikusként dolgozott, és a kiszállások között néha napközben is hazaugrott.
A konyhában egyszerre vagy Aljona munkahelyi megbeszélésének, vagy Denisz ebédjének jutott hely.
A kettő összehangolása nem igazán működött.
És ekkor Larissza Ivanovna újabb remek ötlettel állt elő.
A nagynénje éppen konyhát cserélt, és ki akarta dobni a régi edényeit. Larissza természetesen barbárságnak tartotta ezt a pazarlást.
– Teljesen jó lábasok! Zománcozottak. Most már aranyáron vannak az ilyenek. Elviszek hozzátok két ládával, aztán betesszük a szekrénybe.
Aljona először azt hitte, rosszul hall.
– Melyik szekrénybe?
– A hátsó szobában lévőbe.
– Az már tele van.
– Akkor szabadíts fel egy polcot!
Aljona elhallgatott egy pillanatra.
– Nem.
– Mi az, hogy nem?
– Semmit nem szeretnék már ide befogadni.
Larissza megsértődött.
– De hát csak két ládáról van szó!
– Nálunk az egész szoba olyan dolgokból áll, amelyekből eredetileg csak két ládát akartál hozni.
A beszélgetés után Aljona megvárta Deniszt.
Nem kiabált, nem fenyegetőzött, és nem vágott földhöz egyetlen tányért sem.
Egyszerűen kinyitotta a második szoba ajtaját.
– Nézd meg!
– Látom.
– Nem, te már megszoktad. Most nézd úgy, mintha most látnád először.
Denisz megállt az ajtóban.
Jobbra dobozok tornyosultak. Balra ott állt a fotel. Mögötte a lehajtható asztal. Az ablakhoz csak oldalazva lehetett eljutni.
– Október elsejétől heti három napot itthon dolgozom – mondta Aljona. – Szükségem van egy asztalra, egy normális székre és egy ajtóra, amit be tudok csukni. Szeptember végére ennek a szobának ismét szobának kell lennie.
Denisz bólintott.
– Rendben.
Aljona hitetlenkedve nézett rá.
– A „rendben” most azt jelenti, amit az elmúlt négy évben jelentett?
Ez fájt.
Mert igaza volt.
Aznap este Denisz maga hívta fel az anyját, és közölte vele, hogy a következő szombaton Okszanával együtt visszaviszik az összes holmit.
Larissza azt felelte, hogy elfoglalt.
– Akkor is bevisszük, és letesszük az üres szobába. A lakásod pótkulcsa nálam van, ha beteg lennél, vagy valami vészhelyzet történne.
– Nincs ott üres szoba!
– Anya, van egy üres szobád.
Larissza lakásában az édesanyja, vagyis Denisz nagymamája három évvel korábban halt meg. Az idős asszony élete utolsó éveiben a lányánál lakott, és a háromszobás lakás egyik kisebb szobáját használta. Halála után Larissza elajándékozta az ágyat és a komódot, a helyiség pedig gyakorlatilag üresen maradt.
– Más terveim vannak vele – mondta kitérően.
– Milyen terveid?
– Majd elmondom.
– Rendben. A holmik attól még szombaton megérkeznek.
Larissza úgy gondolta, a fia majd lehiggad.
Nem higgadt le.
És most ott állt a fiatalok nappalijában, miközben azok egy újabb dobozt ragasztottak le.
– Nekem tényleg nincs helyem – jelentette ki.
Okszana kikukucskált a szobából.
– És a nagymama régi szobája?
– Mondtam már, hogy terveim vannak vele!
– Milyen tervek?
Larissza habozott.
– Gardróbot akarok kialakítani.
Okszana letette a dobozt a földre.
– Várjunk csak! Tehát magadnak gardróbot szeretnél, Aljonának pedig azt javaslod, hogy a dolgozószobája helyett a te befőttesüvegeidet tárolja?
– Nem csak befőttesüvegeim vannak!
– Ez valóban mindent megváltoztat.
Denisz elmosolyodott.
Larissza szigorúan a lányára nézett.
– Aljonának két szobája van.
– Kétszobás lakása van, anya – javította ki Denisz. – A kettő nem ugyanaz.
– Hiszen ti egy család vagytok!
– Pontosan. Egy család. Éppen ezért különösen kellemetlen, hogy négy éven át a feleségem lakásának felét a te dolgaid raktárának használtam.
Larissza már nyitotta volna a száját, de Denisz felemelte a következő zsákot.
– Ebben mi van?
– Ne nyúlj hozzá! Műszaki dolgok!
A műszaki dolgokról kiderült, hogy négy elektromos vízforraló.
Okszana egymás mellé állította őket a padlón.
– Minek neked négy?
– Az egyik jó.
– És a többi?
– Alkatrésznek.
Denisz felemelte a fedél nélküli darabot.
– Milyen alkatrésznek?
– Ki tudja, mikor mire lesz szükség.
Aljona megjelent a konyhaajtóban a bögréjével.
– És ez működik?
Larissza a vízforralóra pillantott.
– Nem.
– Mióta?
– Hát… még apád életében romlott el.
Okszana megnézte az alján lévő címkét.
– Anya, ezt 2017-ben vettük.
– Na látod! Szinte új!
Aljona gyorsan elfordult, de Denisz észrevette, hogy nevet.
A továbbiakban sem lett kevésbé érdekes a helyzet.
Tizenegy garnitúra függöny került elő.
Egy doboz vezeték.
Két síbakancs.
Mindkettő balos.
– És a jobbosak hol vannak? – kérdezte Denisz.
– Meg kell lenniük valahol.
– Itt nincsenek.
– Akkor biztosan nálam vannak otthon.
– Anya, miért van itt két balos bakancsod, miközben otthon két jobbos várja a párját?
– Honnan tudtam volna, hogy különválnak?
Ezután előkerült a huszonnégy személyes étkészlet.
– Ehhez hozzá ne nyúljatok! – figyelmeztetett Larissza.
– Senki nem dob ki semmit – emlékeztette Denisz. – Egyáltalán nem dobunk ki semmit.
A következő zsákban befőttesüvegek sorakoztak.
Kicsik.
Nagyok.
Csavaros fedelűek.
Fedél nélküliek.
És olyanok is, amelyeknek a fedele egyetlen másik üvegre sem illett.
Okszana harminchét darabnál feladta a számolást.
– Minek ennyi?
– Mibe teszitek el a savanyú uborkát?
– Az elmúlt tíz évben egyetlen uborkát sem tettem el.
– Hát éppen ezért nincs otthon befőttesüveged!
– De van. Csak nálatok.
A nap csúcspontját a lehajtható asztal jelentette.
Denisz kihúzta az ajtóhoz.
– Ezzel mi legyen?
– Óvatosan! Ez nekem kedves emlék!
Okszana összeráncolta a homlokát.
– Milyen emlék?
– Családi emlék.
– Anya, ezt a piac melletti háztartási boltban vettük.
– Nem emlékszem rá.
– Én viszont igen. Még engem is rábeszéltél, hogy cipeljem el az autóig, mert a házhoz szállítás négyszáz rubelbe került. Akciós volt. Két darab maradt.
Denisz az anyjára nézett.
– Miféle családi emlék?
Larissza egy pillanatig hallgatott.
– Egy jó háztartási bolté.
Még ő maga sem bírta ki mosoly nélkül.
Dél körül megérkezett a teherautó.
Aljona addigra befejezte a munkáját, de elvi okokból nem csatlakozott a pakoláshoz. Nem azért, hogy megbüntesse az anyósát, hanem mert Denisz maga mondta neki:
– Ez az én történetem. Én is fogom lezárni.
Ő és Okszana lecipelték a dobozokat, a fotelt, az asztalt, a szőnyeget és a zsákokat.
Semmi nem tűnt el.
Semmit nem dobtak a szemétbe.
Denisz a lista alapján ellenőrizte a rakományt: huszonhárom doboz, öt zsák, egy fotel, egy asztal és egy szőnyeg.
Larissza nem tartott velük a teherautóban. Korábban taxiba ült, és hazament.
Indulás előtt még gondosan közölte:
– Ma biztosan nem fogok kipakolni semmit.
– Senki nem is kérte – felelte Denisz.
– Holnap sem.
– Nagyszerű.
– És azt sem tudom, mikor lesz rá időm.
Okszana becsukta a raktér ajtaját.
– Anya, a lényeg, hogy mostantól a te lakásodban várnak arra, hogy legyen időd.
Larissza erre nem talált megfelelő választ.
Az első négy napban nem hívta a gyerekeket.
Az ötödik napon felhívta Okszanát.
– Kellenek neked függönyök?
– Milyenek?
– Bézs színűek.
– Nem.
– Szürkék?
– Nem.
– Virágmintásak?
– Azok még kevésbé.
Egy héttel később Aljonát hívta fel.
– Nem kellenek neked befőttesüvegek?
Aljona óvatosan visszakérdezett:
– Hány darab?
– Tíz körül.
– Köszönöm, nem.
– Helyes. Én is így gondoltam.
Ez volt az első igazán biztató jele annak, hogy valami megváltozott.
Két hét elteltével Larissza Ivanovna már kezdte élvezni a rendrakást.
Három vízforralót leadott elektronikai hulladékként.
A függönyöket elvitte egy szomszédasszony a nyaralójába.
A porcelánkészletet megtartotta, de végre egy rendes polcra tette.
Az edények egy részét odaadta egy fiatal családnak a szomszédos lépcsőházból.
Néhány tárgyat feltett az internetes hirdetési oldalra.
A fotelt meglepő módon kétezer rubelért vásárolta meg valaki egy bérelt lakásba.
A lehajtható asztal ezerkétszáz rubelért kelt el.
Amikor Denisz eljött segíteni elvinni az üres dobozokat, az anyja büszkén mutatta meg neki a felszabadult szobát.
– Kiszámoltam – mondta. – Hétezer-négyszáz rubelt kaptam a holmikért.
– Gratulálok a vagyonodhoz!
– Ne gúnyolódj! Gardróbszekrényt rendelek.
– A gardróbszobádba?
– Igen. De most már rendeset.
Denisz körülnézett.
– És hová viszed majd a következő adag felesleges holmit?
Larissza ránézett.
– Sehova.
– Felírjam valahová?
– Írd fel a homlokodra!
Közben Aljona lakásában sokkal kellemesebb változások történtek.
Közös pénzből vásároltak egy tizenkétezer-nyolcszáz rubeles íróasztalt. Az ergonomikus irodai széket Aljona saját pénzéből fizette, mert már régóta kinézett egy bizonyos modellt, és úgy gondolta, nem lenne igazságos a férjétől elvárni, hogy beszálljon a saját munkájához szükséges különleges kényelmi igényeibe.
Denisz összeszerelt egy könyvespolcot.
Az ablak mellé pedig került egy kisebb kanapé, amelyet szükség esetén vendégággyá lehetett alakítani.
Amikor minden elkészült, Aljona az első otthoni munkanapján becsukta a dolgozószoba ajtaját, csatlakozott a megbeszéléshez, majd egy órával később kijött a konyhába.
Denisz éppen teát főzött.
– Na, milyen volt?
– Képzeld, ma egyszer sem kellett egy zacskó hajdina mellett beszámolót egyeztetnem.
– Eltűnt a munkahelyi hangulat.
– Majd túlélem.
A történet hamarosan családi nevet kapott: „A befőttesüvegek nagy vándorlása”.
Idővel még Larissza Ivanovna sem sértődött meg rajta.
November végén aztán ismét megjelent a fiataloknál egy dobozzal.
Denisz már az ajtóban gyanakodva nézett rá.
– Mi van benne?
– Karácsonyfadíszek. Régi darabok, de jók.
Denisz hallgatott.
Larissza felemelte a tenyerét.
– Ne kezdd! Most kérdezni jöttem.
Aljona kikukucskált a dolgozószobából.
– Mit szeretnél kérdezni?
– Itt hagyhatnám decemberig? Most szerelik össze a szekrényemet, és félek, hogy összetörnek valamit.
Denisz a naptárra nézett.
– December elsejéig?
– Ötödikéig.
– Rendben.
Elvette a dobozt, bevitte a dolgozószobába, és egy papírcetlit ragasztott rá:
„December 5-én visszavinni Larissza Ivanovnának.”
Az anyja elolvasta.
– Te ezt komolyan gondolod?
– Teljesen.
– Már a saját anyádnak is elismervényt kell adnia?
Denisz a polc alsó részére tette a dobozt.
– Nem, anya. Csak a tárolási határidőt rögzítjük.
Aljona felnevetett.
Larissza már éppen felháborodott volna, de végül ő is elmosolyodott.
December ötödikén Denisz valóban visszavitte a dobozt.
Emlékeztető nélkül.
Larissza pedig valóban átvette.
Négy évnyi családi raktározás után mindannyian megtanulták, hogy az „ideiglenesen” szóval önmagában semmi baj nincs, amíg valaki hozzá nem teszi a dátumot, amikor az ideiglenes végre véget ér.
